Az érzelmileg túlfűtött intuíció lelkesült állapotra vezet. Ez az ihletettség, amit a művészetekben oly nagyra becsülnek. Az ihletettség a művésznek olyan hevülete, amikor gondolatai és érzelmei felfokozott állapotban teljesen betöltik, nyugtalanítják és mozgósítják lényét, s ellenállhatatlan erővel kifejeződni kívánkoznak. Ezt az esztétikai vetületet túlhaladja a teológiai vonatkozás: a vallásos ihletettség egy nagyon magas fokú izzás, átszellemülés és rajongás, betöltekezés Istennel.
Sokan úgy gondolják, az érzelmi telítettség és rajongás, a raptus túlságosan emocionális fogalmak, s nincs közük a higgadt megvilágosodáshoz, míg mások egyértelműen az érzelmek, sőt, a tiszta istenes érzelmek elsőségében hisznek. Hogy az értelem vagy az érzelem a fontosabb-e, nos ez a vita talán évezredek óta tart, s mivel az ízlések fölött vitatkozni nem érdemes, valószínűleg eldönteni sem lehet. Támpontokat úgy szerezhetünk, ha az ember lényegi természetét vizsgáljuk, s mivel a biológián, a létezésen túl találjuk az értelmet, s az értelemmel bíró élő lény ráadásul még érez is, úgy tűnik, az érzelem magasabb rendű vívmány, mint a puszta lét vagy a tudat. Arisztotelész is ezt a sorrendet állítja föl, mikor azt mondja, az igazság a létezéssel kapcsolatos, s a változatlan örök valóság csak egy tisztán szellemi lény lehet, s ennek a tiszta szellemi lénynek mást, mint tisztán szellemi tevékenységet, a gondolkodást, a tudatosságot nem is tulajdoníthatunk. A hiányoktól mentes ismeret örök és utolérhetetlen boldogsággal tölti el Istent, ezt a tisztán szellemi abszolút létezőt. Az érzelmeket minden másnál erősebbnek, fontosabbnak tekinthetjük. Arról már hallottunk, hogy valaki a szerelemtől elveszti a józan eszét, sőt odadobja az életét, de azt nehezen tolerálja az ember, ha intellektuálisan szeretik őt, s nem szívből.
Ihletett állapotában különös magnetizmus keríti hatalmába az embert. A köznapi kedélyállapotot messze fölülmúló hangulat ez, serkent, nyomaszt, fölemel és agyonnyom, gyakran viharos tettekre ragad, sőt, szó szerint ön-feledt állapotot eredményezhet. A lelkesült embert nevezhetjük fantasztának is. Ő saját fantáziavilágában él, az tölti ki életét, gondolkodását, azért lelkesül.
A fantasztával szemben áll az enthuziaszta, akit szintén eltölt, magával ragad valami, valaki. A szó a görög entheos kifejezésből ered, aminek jelentése: Istennel eltelt, akibe Isten lelke szállt, és így magánkívüli állapotba került. Az elragadtatás ritka adomány. Rabindranath Tagore szerint a meditáció belépés valami nagyszerű igazságba, ami végezetül teljességgel hatalmába keríti az embert. A kellő spirituális töltés mellett a lelkesültség lelki gyakorlat, még inkább lelki eredmény, élmény.
Erről az élményről írnak a misztikus szerzők. Az elragadtatás nem függ égtájtól vagy vallási folyamattól, a keresztény misztikusok éppúgy megélték az elragadtatást, mint a szúfi szentek vagy a jóga misztikus gyakorlói. A szinte önkívületi állapotot vagy raptust isteni őrületként, a Krisztus iránti jegyesi misztikában szerelmi elragadtatásként, eksztázisként írják körül. Más kulturális közegben hirtelen megvilágosodásként, szatoriként, kundaliní-élményként vagy nirvikalpa szamádhiként mutatják be, de a lényeg hasonló: az ember hétköznapi tapasztalásait messze meghaladó teljességlátást, szeretet-tapasztalatot, transzcendens élményt eredményez.
Sokak esetében a lelkesültség csak múló rosszullét, és sokszor levertség követi a csúcsélményeket. A mániásdepressziós érzelmi hullámvasút szalmaláng hatású, fel-fellobban a tűz, de parazsa nincs, nem izzik sokáig. A könnyen lelkesülő ember könnyen össze is omlik. Az Istennel való eltöltekezés azonban belső tüzet, izzást eredményez, nem múló érzelmi hullám, és bármikor felszítható a tüze.