– Mester, mondd meg nekem, szeret engem az Isten? – szinte könnyek között fordult tanítójához az ifjú. A mestere hátat fordított neki, bámult kifelé az ablakon, mintha figyelemre se méltatná növendékét. Ezzel azonban csak együttérzését leplezte, mert érezte, ez most rendkívül őszinte pillanat. Az ilyen helyzeteket szentnek tekintette, amikor az ember legőszintébb érzései fakadnak föl, s amikor a könnyek harmatában fürdik a lelke. Hálás volt az ablaknak, így, növendékének hátat fordítva csak a vak külvilág látta az ő szemében is a párát. Erőt vett magán és higgadtan szólt:
– Minek kérdezel ostobaságokat?
Mint mikor tinta csöppen az irkalapra, olyan hangot hallott. Nem volt nehéz kikövetkeztetnie az eredetét, de folytatta.
– Annyi mindent kaptál: életet, levegőt, csillagokat és égboltot, két kezet, tetterőt, értelmet, és igen, hitet is! Szívet is adott néked, hát nem érzed? Hogy magyarázzam? – maga is kereste a szavakat, de érezte, hirtelen nagyon sok mindent szeretne mondani. – Milyen Isten kell neked? Aki pátyolgat, aki annyira gyöngének tart, hogy inkább helyetted cselekszik? Aki nem bízik benned? Emlékezz arra az asszonyra, aki azon bánkódott, hogy túlontúl simán megy az élete: talán nem szereti őt a Jóisten? Merthogy akit szeret, azt megpróbálja, nem? És te panaszkodsz?
Újabb könnycsepp koppant a padlón, és a mester nem mert odafordulni növendékéhez. Szívében már megtette, már felemelte az összeroskadt ifjút, ölelte magához, letörölte könnyeit. De nem mozdult, tudta, ezt most végig kell csinálni. A befejezetlen dolgok befejezetlenné teszik az embert… Azért egy kicsit enyhébb hangon folytatta:
– Bízik benned az Úr. Azért adta néked a jó tulajdonságaidat. Nem szavakkal fejezi ki a bizalmát, hanem áldásával. Ezt egyszer meg kell látnod…
– Miért nem tudok olyan lenni, mint a többiek, a tanítványaid? – kérdezte bánatosan, magába roskadva az ifjú. – Ők olyan odaadóak, állhatatosak… Nem panaszkodnak.
– Légy inkább önmagad, az éppoly értékes, mint másoknak az ő kincseik.
– Nekem minden olyan nehezen megy, nehéznek érzem a gyakorlást.
– Hidd el, másnak is nehéz, bár lehet, hogy nekik csak nehéz volt. Mindenki megvívta a maga küzdelmeit, és győztek. Te is győzni fogsz.
– Nem csak hitegetsz? – és most keserűség csengett növendéke szavaiban. Tudta, nem is kellett odanéznie, ilyenkor kipirul az arca, forr benne az indulat. Ezek a küzdelem pillanatai.
– Hitegetés… Nem kenyerem. Te őszinte vagy, és ezt becsülöm benned. Ezért mered feltárni kétségeidet.
Mély lélegzetet vett, és végre odafordult növendékéhez. Tekintetével megkereste a tekintetét, merőn ránézett, úgy folytatta.
– Én is igyekszem őszinte lenni hozzád. Ebben egyeztünk meg, emlékezz! Megfogadtad, te a saját hivatásodat végzed majd jól, és én is megfogadtam, igyekszem helytállni a magaméban. És ez nem változott.
Növendékében alábbhagyott az ellenállás.
– Ne másokhoz mérd magad, nem élheted mások életét. Te önmagadban is elegendő vagy a saját tökéletesedésedhez. Légy kitartó, a kegyelem sem marad el. Isten mindenkit szeret, kit amúgy csak hivatalosan, kit jobban. És úgy gondolom, te az utóbbiak közé tartozol…
Nem szólt a növendék, csak bámulta mesterét. Érezte a tekintetéből sugárzó melegséget, és gondolatban már odahajtotta fejét lábaihoz, és felfakadtak a könynyei, és… ő sem mozdult, de mestere értette, érezte minden rezdülését. A helyzet varázsa átgyúrta a dimenziókat. Ez volt a végérvényes mester-tanítványi viszony megszületésének szent pillanata.