Bármely lelki út sikeres befutásához szükséges elsőként a kiinduló pont tisztázása, másodjára a cél meghatározása, majd az odavezető út, az eszközök, szabályok megismerése. Aki aztán nekivág, hogy növendék gyanánt sikeresen bejárja a pályát, e hármas egység megismerése során szintén három személyes stádiumon megy keresztül. Ezek az ébredés, a meghalás és az újjászületés.
Az ébredés, vagy eszmélés a korlátozott földi lét visszásságainak, valamint a lelki lét szabadságának fölismerése. Első fokozata az elégedetlenség a köznapi élet nyújtotta anyagi kielégüléssel. Vágyai ösztönzik az embert, s ha valamely kívánsága beteljesedik, a várva várt elégedettség általában mégis várat magára. Az efféle vélt öröm az érzékszervek s az érzéki objektumok találkozásából fakad, s mivel azonnali kielégüléssel kecsegtet, sokáig ismétli az ember ugyanazt a metódust: vágy, törekvés, vélt beteljesülés, valós hiány, újabb vágy, törekvés, s így tovább. A földi lét eme korlátozott, feltételes voltának fölismerése még nem jelent teljes ébredést, azt csak a lelki eszmények fölsejlése hozhatja meg. Ha csupán a szenvedések vagy a hiány elől menekül az ember, az a vesztesek versenyfutása. A beteljesüléshez egy pozitív cél felé pozitív módon kell haladni. Ez az ébredés második fokozata.
A lelki célok egyre konkrétabb fölragyogása vezet át a második stádiumhoz, a meghaláshoz. Sokan ijesztőnek, életellenesnek tartják a magas lelki eszmények efféle következményeit, pedig a lelkileg törekvő embernek változtatnia kell célkitűzésein. A szimbolikus halál eleve feltételezi a tudatváltást és az újjászületést. A Bhagavad-gítá szelídebben fogalmaz: „Miközben mindenki alszik, a fegyelmezett ember ébren van, de az élőlények ébrenléte a lelkét látó bölcsnek éjszaka.” (Bg. 2.69.) Hosszadalmas, fokozatos fejlődés előzi meg a legmagasabb fokú feladatot, a meghalást a világ számára, amit már csak egyetlen, még magasabb eszmény követ: az új, lelki ember megszületése, az újjászületés Isten számára.
Miként lesz az ember hős utód, s miként gyönge epigon? Gyermekkorában sokáig utánozva tanul. Látja szülei, társai példáját, tetteit, s igyekszik azokat elsajátítani. Később, intelligens szinten már tételeket, adatokat is tanul – ez az iskolázottság időszaka, a jól informáltság elsajátítása. Ám ha tovább lép, és a tényleges bölcsesség kutatója lesz, akkor ismét a példa, mások gyakorlati útmutatása lesz az irányadó. Az embert szinte egész élete során végigkíséri az utánzás: lám, mégis csak epigon az ember!
Alacsony illeszkedés során a növendék a formát imitálja. Ha mestere bottal jár, ő is botot ragad, jóllehet alig húsz éves. Ha a mester nem szereti a fenyőfát, akkor ő is irtózni fog a tüskéktől. Követi diétáját, hanghordozását, habitusát, olykor hasonló ruhát húz, vagy fölveszi szokásait, a követés, az utánzás és a hasonulás reményében. Csakhogy hiába mászik fel a hangya arra a hegyre, amire az elefánt, mégsem ugyanazt látja.
Kicsit magasabb fok, amikor már nem csupán a formaságok utánzása, hanem a tan szellemében történő hasonulás a növendék igénye. A tan alapvető megértése hamar átplántálódik a növendék tudatába, a részleteket illetően azonban továbbra is tudatlan. Ezért játszik rendkívüli szerepet a növendék fejlődésében, kibontakozásában a mester, akinek példája, szavai, lénye a magasabb valóságot testesíti meg a számára.
Amennyiben a növendéknek sikerül elsajátítania mestere szellemét, az igényességet, ahogyan az isteni tényekhez közelít, s azt az intenzitást, ahogyan éli az életét, akkor sikeres lehet a jövőben. Személyes felismerésekre jut, egyéni ízekben tapasztalja a lelkiséget, konstruktívan gyarapítja a tradíciót, mégsem válik hűtlenné a hagyományhoz. Ha jó értelemben válik önállóvá, akkor hős epigon s nem önfejű kísérletező lesz belőle, méltó utód, aki továbbra is szükségesnek érzi mesterét és a mester is fontosnak érzi az ilyen tanítványát.