Vegyünk egy misztikus feladatot, és éljünk a megfordítás nagy elvével, vagyis keressük meg ennek a feladatnak a fordítottját! A feladat: a kör négyszögesítése. Ennek a megfordítása: a négyzet körkörösítése.
Végy egy négyzetet, majd kettőzd meg, és forgasd el egymáson 45 fokkal, ekkor egy nyolcszöget kapsz. Ezzel végbe is ment a négyzet körkörösítése, mert ha elegendő alkalommal ismétled ezt a kettőzést, akkor végül annyi szöget kapsz egy köríven, ami már kiadja a kört – egy lépésből eljutsz a misztikus áttörésig.
A kör a tökéletes síkidom. Nem azért, mert középpontjától kerületének minden pontja egyenlő távolságra helyezkedik el, nem azért, mert kerületének domború belső éle és homorú külső éle egy zárt világ és egy nyitott világ egymástól elválaszthatatlan határát képezi. Bár ez utóbbi vonása megér egy elmélkedést – létezik-e, és ha igen, hogyan létezik a külső és belső világ, mit jelent a határzóna, mit az összeköttetés és mit az elválasztás…
Nem, a kör nem ezek miatt a tökéletes síkidom, hanem azért, mert a legkisebb kerület mellett a legnagyobb területet öleli fel – és ez már misztika: amikor a legkisebb és a legnagyobb találkozik, az titok. Ráadásul az egyik – a kerület – vonal, míg a másik – a terület – síkbeli kiterjedés, vagyis itt különböző dimenziók találkoznak. Amikor a legkisebb és a legnagyobb találkozik, a két szélsőség egymás közelébe kerül, nos, azt nevezhetjük misztériumnak, mint mikor az ember és az Isten közel kerülnek egymáshoz…
Ilyen geometriai misztérium a Möbiusszalag. Közismert alakzat, egy papírcsíkot félszer megcsavarunk hosszanti irányban, majd összeragasztjuk a keskeny végeket. Egy papírcsíknak értelemszerűen két felülete van: egy színe és egy visszája. De ezzel a fél csavarással különös eredmény áll elő, a megcsavart papírgyűrűn úgy húzhatunk vonalat, hogy a toll felemelése nélkül mindkét oldalt bejárjuk. Nem is biztos, hogy két oldal van a Möbius-szalagon, lehet, hogy csak egy, de hová tűnt a papírcsík visszája? Hogyan lett a két felületből egyetlen? Térgörbítés? A papírcsík különös körtánccá vált, a körben találkozik a két szélsőérték, a legkisebb és a legnagyobb…
Amikor az emberek a legnagyobbat akarják megragadni, akkor általában a legkisebbet fogják meg – azaz mellényúlnak. Igaz a mondás, hogy még a szemétdombon is észre kell venni az aranyat. De nem árt, ha a bátor kapkodáshoz társul némi ismeret, szerencse, áldás, akkor nem a hitvány és olcsó utánzat után nyúl az ember, hanem az igazit sikerül megragadnia.
Tökéletességénél fogva a kör a teljesség, az Isten szimbóluma. A kör misztikája egyben a szeretet misztikája is, mert ahol a kisebb irányítja a nagyobbat, ott a szeretet. Kis kerület, nagy terület…
Ezért a lelkek és Isten találkozását, együvé tartozását is szimbolizálja a kör, méghozzá a körtánc. Körbe-körbe, nincs eleje és nincsen vége, nem lehet tudni, hol kezdődik és hol ér véget – talán azért, mert ez a végtelenség tánca? Egyik mozdulat a másik után, minden lépés egy táncmozdulat, isteni koreográfia köti öszsze a táncosokat. Az egyik vezet, a másik követi…
Mikor beállsz a kör közepére, hibázol – az a hely az Istennek van fenntartva, vagy az eszmének. Az eszme uralja a rendszert. Ha kiveszed az eszmét, oda a rendszer. A rendszer egyben rend is, lépésrend és rendszabály és szabályrend, rend és szabály. A törvény ismerete teszi széppé a körtáncot, ez nem erőszak, hanem a rend, a tudás uralma. Csak a törvény ismeretében lehet meghaladni a törvényt. És ha a legkisebb kerület a legnagyobb területet öleli föl, az jelentse azt a biztatást, hogy ebből az isteni körtáncból senki sem marad ki, aki akar, csatlakozhat.