Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem… Miért olyan fontos az embernek a szerelem? Miért hajlandó belepusztulni a szeretetbe, vagy inkább elpusztítani imádottját, minthogy elszakadjon tőle? Létezik-e egyensúly a szeretetben?
Az emberek olyanok, mint a három pillangó a gyertyaláng előtt. Az első közelítve ennyit mondott: Én ismerem a szerelmet. A második a lánghoz ért a szárnyaival és azt mondta: Én ismerem a szerelem égetését. A harmadik beledobta magát a láng közepébe és elégett. Csak ő ismeri az igaz szerelmet.
Úgy mondják, a szeretet mások kisajátításának legintelligensebb módszere. Ha feltesszük, hogy így van, akkor érthető a birtoklás vágya, érthető az elválás kerülése, érthető a türelmetlenség. Másként azt mondják, a szeretet a legfinomabb minőség, rezonáns energia, ami mesterséges úton nem gerjeszthető, s éppen ezért ellenállhatatlan erőt képvisel. Az erőnek ellen lehet állni, a szeretetnek nem.
Az ember élete a szerelem tüzében fogan, az anyaméh magzatvizében tenyészik, első lélegzete sokszor sírás, csontja szilárd mint a föld. A testi lét az elemeket tükrözi, s az ember a szenvedély megtestesítője a világon. Akarat, kíváncsiság, vágy, sóvárgás, düh és hevesség, és igen, szerelem jellemzi. A szenvedély egyik legizzóbb kifejeződése a szerelem. Eufória? Biokémia? Érzelmek játéka? Mindegyik és egyik sem. A jóga bölcselete szerint az emberlelket több réteg burkolja, legkívül a táplálék, majd az érzék- és elmeműködés, az intelligencia s legvégül az örömburok, amely így legközelebb áll igazi énünkhöz. Talán ezért is olyan fontosak az érzések az embernek? Mintha érzéseink kiszolgáltatottjai volnánk…
Aurobindo szerint a szeretet elsőként állati ösztön, majd édes bódulat a rajongó szívben, később buzgó barátság a boldog gondolatban, végül a legszélesebb lelki vágyódás terévé nemesedik. Ebben az értelemben minden szeretet, és nem a szerelem a legfőbb. Montesquieu egyenesen úgy nyilatkozik: „Szerelmese vagyok a barátságnak”…
Akár az emberszeretet, akár a barátság, akár a szerelem – társas viszonyok ezek, amik összekötik az embereket érzelmileg. Ha mármost szorosan a szerelmet vizsgáljuk, Platón szerint a szerelem a jó örök akarásának a vágya, de ő az ember gyöngéit is erre az érzésre vezeti vissza, mondván, a bűn rendetlen szeretet. És mégis, a filozófia szemszögéből vizsgálni a boldogságot, a szeretetet és az eksztázist roppant száraz kísérlet, míg az öröm szempontjából vizsgálni a filozófiát, az végre kielégítő.
Tudjuk, a szerelemben nincsen szabály – ez a legfőbb szabály. Ha ez ilyen játékos dolog, akkor el kellene döntenünk, vajon az ember játszik-e a szeretettel vagy a szerelem játszik-e az emberrel? Közhely, de talán mondhatjuk, az életben a legfontosabb a szeretet. Az élet a tej, a szeretet a vaj… Bár nem látszik, a vaj benne rejlik a tejben, ahogy az életben is benne rejlik a szeretet, de legalább annak a lehetősége.
De a szerelem nem csupán emberi kapcsolat. Mint istenes viszony a szeretet olyan gravitációs erő, amely a hívőt Istenhez, Istent pedig a híveihez vonzza. Mondják azt is, a szeretet az Isten, ami megfordítva is igaz: Isten a szeretet. De milyen különös Michelangelo véleménye: „Az Isten nem a szeretetben, hanem a szeretőben lakozik, a szeretett lény csupán az isteni lelkesültség eszköze.” Ezért a szerelem – ittas. Milyen fokú rajongás kell ahhoz, hogy valósággá váljon:
Ha én eszem – Te táplálkozol,
ha én iszom – a Te szomjad csillapul.
Ha én szólok – Te beszélsz,
ha én mennybe jutok – Te üdvözülsz.
Mert nem az a kérdés, és nem az a szerelem, ha tudod, kivel élnéd le szívesen az életedet, hanem az, ha fölismered, kinek a távollétébe pusztulnál bele. Mert éppen ez ennek az önvesztő mámornak, a szerelemnek az édes és méregkeserű igazsága.