A bivaly kényes jószág. Szereti a vizet és nem szereti az idegeneket. Ha vizet lát, nem számít iga, járom vagy szekér, belegyalogol és hűsítkezik, ellenben ha idegent lát, akkor felrúgja a sajtárt és nem adja le a tejet.
Az emberi életet számtalan módon megfogalmazták már: kirándulás a siralomvölgyben, szellemi út, nagy utazás, alávettetés és felemelkedés, de még az anyagelvű ember is megismételhetetlen lehetőségnek tartja. Az életútnak van néhány jól beazonosítható stádiuma, s az egyik legköltőibb összefoglalás az a távol-keleti analógia, amely a pásztorfiú, a bivaly és annak megszelídítése formájában meséli el az élet s a lelki törekvések stádiumait. Ez a képsorozat hat-tíz mozzanatból áll, mi maradjunk egy nyolcas sorozatnál. A nyolc amúgy is a magasabb oktáv, az újjászületés száma, s egy lelki életút célja a tökéletesedés, amit a körkörösen rendeződő képek alakja sejtet. A földi lét csupán egy rövid epizód
az örökkévalóságban, maga a lélek nem a születésekor teremtetik, s nem is pusztul el a test halálakor.
Az első képen a fiú tétován áll a patak partján, nem messze egy hídtól. Kötelet tart a kezében, s nagyon zavartnak tűnik, mintha eltévedt volna. Elfelejtette eredetét, s a hazafelé vezető utat sem találja. Kezében a kötél arra utal, sejti már, hogy segítségre, egy jószágra van szüksége ahhoz, hogy hazajusson.
A második képen a fiú a bivaly keresésére indul, s fel is fedezi a patanyomokat. A bivaly az emberi testet és pszichét jelképezi, ami kiváló lehetőség a lelki tökéletesedésre. Általában az élőlények az ösztöneiket követik, életük a létfenntartásra, szaporodásra, élelemszerzésre és védekezésre korlátozódik, az ember azonban racionális lény, képes az önreflexióra, így kutatni kezdi saját létének értelmét.
A harmadik képen a fiú megpillantja, majd a negyediken kötele segítségével megzabolázza a bivalyt, s annak fejét az út felé fordítja. A jószág fegyelmezése utalás a test, illetve az elme feletti uralomra, s e készségek lelki orientálására.
A következő képen a fiú az utat járja, a bivalyt már befogta, és kötelén vezeti maga mögött. Kezdetben a lelki törekvések küzdelmesek, az önfegyelem, a belső vadállat megszelídítése fáradságos. A lélek kész, de a test s az elme még zabolátlan, így a lélek húzza, vezeti maga mögött a testet, miként a fiú a bivalyt.
A hatodik képen a fiú már az állat hátán ül, amely tudja a dolgát, járja az utat, s remélhetőleg nem bóklászik, hanem egyenesen hazafelé tart. Azért a fiú figyelme még ott van, keze ügyében a kötél, a fegyelem eszköze, de a fuvolája is előkerül, ami a lelki élet könnyedségét, művészi szépségét jelzi.
A következő képen már szinte teljes a biztonság, a bivaly szelíden baktat, így hátán a gazdája nyugodtan játszhat fuvoláján. Ez utalás a lelki élet spontán, természetes szakaszára, amikor már nem kell külön gondot fordítani a test szabályozására. Ebben az állapotban a tiszta lélek ereje hatja át a testi és mentális alkatot, így azok is átszellemülnek, mondhatni, tudják a dolgukat.
A nyolcadik képen már nem látható a bivaly – a fizikai korlátoktól megszabadult léleknek már nem kell újra testet öltenie. Az anyagi testeket az anyagi vágyak és tettek szülik, de a földi vágyaktól megtisztult lélek kiszabadul a születés és halál körforgásából. Ez a hazatalálás, a lelkiség nagyszerű győzelme az elveszettséggel szemben.
A nyolc kép nyolc mozzanat. Nem a siralomvölgyről, hanem a teljesség megközelítéséről szólnak, s ha figyelmesen tanulmányozzuk, megérthetjük, egyik mozzanat szüli a másikat, s mindegyik szükséges a végső célba éréshez: a test s annak fegyelmezése éppúgy, mint aztán a szabadulás a kötöttségektől. Bivalyháton – hazafelé.