A vágy az ember legbensőbb sajátja, létének értelmet adó elemi ereje. A vágyakozás a legtermészetesebb dolog. De mire kell, mire érdemes vágyakozni? Ha a vágyódásnak három tárgyát kellene azonosítani, egy fiatal szájából még őszintén is hangzik, ha azt mondja: szerelem, mámor és zene, de ha később, a vagabond életszemlélet leteltével sem változik a szentháromsága, az már baj. Akkor mi legyen a vágy tárgya?

Hírnév, megbecsülés, dicsőség? Presztízs, adoráció, distinkció? Pénz, nők, hírnév? Egyéni beteljesülés, anyagi mámor, hatalom? Vagy inkább igazság, tudás és öröm? Tisztaság, szépség, jóság, vagy egyszerűség, szűziesség, alázat? Ez utóbbi nem volna népszerű hármas… A hagyomány beszél három olyan gyakorlatról, amelyek még a megvilágosodottak számára is követendő. Ezek az önfegyelem, az adakozás és az áldozatosság. Mindhárom szorosan kapcsolatos az ember vágyaival, vágyakozó természetével. Az említett sorrendben fokozódik a gyakorlatok önzetlen jellege. Az önfegyelem elsősorban a gyakorlójának hasznos, az adakozás a megajándékozottnak is jó, az áldozatosság pedig minden érintett lelki épülését előmozdítja. Ezek a gyakorlatok a földi lét nemes működésének elveit határozzák meg, ezzel előkészítenek a lelki tökéletesedésre.

Abszolút síkon mindössze három tényezőről beszélhetünk: a létezésről, a tudatosságról és a boldogságról: Szat,

Csit és Ánanda. Ez a végső hármasság, a szent hármasság. A titkos tanítások arra intenek: Azt kell elérni, amit elérve minden elértté válik! A létezés legmélyebb, legelementárisabb síkjáig kell hatolni, aminek elérésével az ember elérte a mindenség gyökerét, ahol sikerült megragadni a lét princípiumát, az egyetemes létezést (Szat).

Azt kell megérteni, amit megértve minden megértetté válik! – folytatódik a tanítás. A megértés nem más, mint az értelem működése, a tudat megnyilvánulása. Az egyetemes tudás célja nem az, hogy a tenger partján megszámlálja a homokszemeket, hanem hogy teljes holisztikus látás, teljes tudatosság (Csit) alakuljon ki.

Ha tudjuk, hogy három tényező létezik, és már kettőt felsoroltunk s idézetekkel támasztottunk alá, akkor hagyjuk figyelmen kívül a logikai vizsgálódás és a természet törvényeit ezen a ponton, s fejezzük be kutatásunkat, vagy próbáljunk meg tovább lépni?

A kérdés költői, de a probléma nem, ugyanis a továbblépést nem támasztják alá idézetek az ősi forrásokból. Mert a titkos tanítások csak ez idáig szólnak, csak erről beszélnek, nem merészkednek ezen a határon túlra. Hiszen az Abszolútum az, ahonnan a szó s a gondolat visszafordul, mert nem képes elérni azt. A logikát használva mégis merészkedjünk tovább, és jelentsük ki: Azt kell szeretni, akit szeretve, minden szeretetté válik. Az egyetemes szeretetnek ez az isteni síkja a boldogság, az ánanda princípium, ami a személyes boldogság forrása is. Ha szépen körbe állítjuk e tényezőket: Lét – Tudat – Boldogság – Lét – Tudat – Boldogság – és így tovább, akkor nincs kezdet és nincsen vég, mégis, a Tudat félúton áll a Lét és a Boldogság között, igaz, a Boldogság is félúton áll a Tudat és a Lét között, s a Lét is a Boldogság és a Tudat között. Ez az örök arany középút azonban nem középszer.

Bármelyik tényezőből induljunk is ki, ha a körben a rákövetkező két tényezőt átugorjuk, mindig önmagához jutunk tovább. Az átlépés azonban nem mellőzés, hanem elsajátítás, felölelés, megtanulás. Ha a Létezésből indulunk ki, találkozunk a Tudattal és a Boldogsággal. Ha a Tudatból, akkor megismerjük a Létet és a Boldogságot. Ha pedig a Boldogságból, akkor átérezzük a Létet és a Tudatosságot. Ha a Boldogságból indulunk ki, akkor előrefelé ugorva megértjük a Létet, visszafelé ugorva pedig a Tudatot. Talán ez a legjobb módszer: a Boldogságból vagy Szeretetből kiindulva megérthetjük a Lét és a Tudat titkait is.

Mire kell tehát vágyakozni? A Lét, a Tudat és a Boldogság szent princípiumaira? Elegendő a Boldogság princípium szolgálata, mert abból kiindulva minden megérthető. A mindenség fájának gyökerét szeretettel öntözve minden ág, gally és levél tápanyaghoz jut, s az egész fa felvirul.