A mester belenyúlt a vízbe, és kiemelt egy marék kavicsot.
– Látod, van közte értéktelen, szürke, apró, és van csillogó gyöngy, fényes és értékes. Látszólag egy marék kavics, de ha alaposabban megnézed, mindenfélét találsz benne. És mégis csak kavics, mind… – ezzel visszahajította a marék kavicsot a patak vizébe.
Növendéke hallgatott, érezte, most tanítás alatt van, a mestere oktatni akarja valamire. Ilyen a tanítói mentalitás, hajlandó fölvenni az ezzel járó nyűgöket: türelem, a bölcsesség megosztása, önzetlen segítség, még akkor is, ha nem talál megértő fülekre. Úgy érezte, neki is föl kell vennie a tanítványi mentalitást: hagyom magam instruálni, de nem akárki, hanem a mesterem által.
– Az élet összes tapasztalata is ilyen merítés, egy maréknyi a világ folyamából. Lesz benne értékes, lesz benne hitvány. Ezen ne lepődj meg. De légy igényes, vedd magadhoz az értékeset, és ne bánd, hogyha néhány tetszetős kavics is kicsúszik a kezed közül. A hitványát pedig boldogan hajítsd vissza, arra nincs is szükség!
– A patak kavicsait fölismerem, melyik a közönséges, és melyik az értékes. De az élet kavicsait is fölismerem majd?
– Vezet majd a gondviselés, csak bízd rá magad. Amit az eszeddel kell megértened, arra igyekezlek megtanítani, de elboldogulni majd neked kell.
– A múltkor álmomban láttalak… Tanítottál, de akárhogy próbáltam figyelni, semmi nem maradt meg bennem, csak az érzés… – szólt bátortalanul a növendék.
A mestere hallgatott, mélyen, nyomatékosan. Ilyenkor megállt a levegő, megdermedt a pillanat. Tekintete jó darabig maga elé meredt, aztán lassan, nagyon lassan növendékére emelte a szemét, s halkan, de határozottan szólt:
– Amíg itt vagyok, figyelj rám. Az álmokat hagyd későbbre, amikor már nem leszek veled.
Súlyos csönd. A patak vize próbált ugyanolyan vidáman csobogni és csörgedezni, mint annak előtte, de a növendék könnyedsége odalett. Ebbe nem is gondolt bele. Mintha a mestere örök tényező lenne az életében, úgy érezte. De milyen igaz, ami ma még adott, az holnapra lehet, hogy már nem lesz vele, akár a kavicsok, egynéhány megmarad a markában, mások kicsúsznak belőle. Kapjon utánuk? Akkor lehet, azt is elveszíti, amit megőrizhetett volna.
Mestere újra a patak vizébe merítette kezét, majdnem könyékig mélyedt a vízbe, forgatta, tapogatta a köveket. Karja körül kis örvények, mint fodordíszek kavarogtak. Végre kiemelte a karját. Egy közepes méretű marokkő volt a tenyerében, elégedetten szemlélgette. Forgatta jobbra, balra, a feje tetejére, s lassan fölszáradt a kőről a patak vize. Végül átnyújtotta:
– Ez legyen a tiéd. A kövek sok mindent tudnak. Nagyon régóta itt vannak. Jött ő is a hegyekből, nekiütődött a többieknek, súrlódott, hengeredett, mígnem megállt éppen itt. Mint egy nagy találkozás. A penge élek már lesorjázódtak róla. Őrizd meg!
– Ez mindig emlékeztetni fog! Köszönöm… – hálás volt a növendék, mert érezte, mintha mestere kőbe véste volna számára a megkülönböztetés tanítását. Ezt a pillanatot nagyon értékesnek tartotta, érdemes volt belenyúlni az életnek ebbe az áramlatába.
– Igen, légy hálás! Ha erre meg tudlak tanítani, sikeres leszel te is és én is. Elődeidet, a szent intézményeket s feljebbvalóidat szolgálva tanítod, s szolgálod a reád utaltakat s a leendő szent intézményeket. Egy nagy átörökítési rendszernek vagyunk a részei…
– De ez a világ mulandó! Épp most mondtad, hogy a kedves kavicsok is kicsúsznak majd a markomból! – mondta ellenvetésként.
– A tetszetősek, igen… – javította a mester – … de a szeretet örök, a szolgálat örök, az isteni terv örök. Mi elmegyünk, de a hivatás itt marad. Isten nem vész el soha, a mester nem vész el soha, a szolgálat nem vész el soha…