Váránaszí, a Gangesz menti örök város a Siva-hit egyik fellegvára. Sok idős ember a nemes meghalás érdekében keresi fel, mert akit itt ér a halál, egyenes útja van a mennyekbe. Mi most mégis az alig néhány kilométernyire fekvő Szárnáthba indulunk, a buddhizmus egyik fő zarándokhelyére. A háromkerekű motoros scooter vakmerő kanyarokat vesz a teherautók, tevék, kerékpárosok és tehenek között, a sofőr nyugodt, mi pedig talán a Buddhára jellemző kizökkenthetetlen apátiával nézzük a hajmeresztő manővereket.

Szárnáth kis település, valójában az Őz parkról nevezetes, ahol i. e. 532-ben, harmincöt éves fejjel Buddha az első prédikációját tartotta – ahogyan a hagyomány fogalmaz: mozgásba hozta a tan kerekét. Ekkor tárta fel az emberi élettel együtt járó szenvedés tényét, s a nirvánába vezető nyolcrétű nemes ösvény elemeit. Idővel a Buddha életével kapcsolatos – születése, megvilágosodása, első prédikációja és eltávozása – négy fő zarándokhely egyikévé fejlődött a kis település.

Múzeumát 1910-ben a buddhista kolostorok mintájára emelték, s a termekben, valamint a nyitott folyosókon helyezték el a leleteket – fényképezni persze nem lehet. Itt látható a híres oroszlános oszlopfő, India nemzeti szimbóluma, a tárlókban kisebb-nagyobb kőfaragványok és egyéb tárgyak, a falak mellett pedig több tucatnyi egész alakos Buddha-ábrázolás. Egy idő után már befogadhatatlan a sok szobor, ám a bal oldali teremben föltűnt nekem egy hihetetlen finom megmunkálású Buddha.

Egész alakos álló szobor, a test szinte csak jelzésszerű, alig emelkedik ki a háttér kősíkjából. A lábak kidolgozatlanok, a has kissé kidudorodik, finom redőzetű ruha fedi köldöktől lefelé, de ez is légies, a gandhárai stílus szellemében. A mellkas sem hangsúlyos, azaz minden figyelem a fejre, s főként az arcra terelődik.

A fej csigás elrendezésű hajat mutat, jobb iránya csavarodó apró fürtökben, s az usnisa fejdudor itt is megtalálható. A dzsainista gázlókészítők, tírthankarák szoborfejei roppant hasonlóak, csak azokról hiányzik ez a szinte sámánjegyként értelmezhető dudor. A koponyához simuló fürtök is homogén aurát képeznek az arc kiemeléséhez, melynek plasztikussága minden képzeletet fölülmúl. A homlok s a szemöldökcsont finom árnyékot vet a félig lehunyt szemre s az orcákra, melyeknek hajlása, domborodása természetfölötti szépségű. Az orr metszése finom, légies, de a száj…

Az arckoponya fölülső harmada a transzcendencia: a szent titkokat rejtő homlok, s a meditatíve lehunyt szemek… amik egy másik dimenzióra nyílnak, s épp félig becsukódnak a külvilág számára. Az arc középső harmada a világ, az ember: az orr fitossága, elevensége, s a homlok alatti, az orcákkal alkotott fényárnyék játék sejtelmes játékossága ezt tükrözi, ám az alsó harmad, az áll és a száj – világi módon hihetetlenül érzéki. Vastag, szinte csókra csücsörödő ajkak, így a száj a maga előre domborodásával egymagában legyőzi a frontális hatást. Mintha az érzékiség emelné ki az embert is a sík tömegből, de a meg nem haladott érzékiség egyben csapda is, nem segít az üdvösség elérésében, hanem a világhoz köt. Mindez a homokkő hűvös, feketés-szürkés tónusában, finom megvilágításban bontakozik ki.

Buddha májusi születésű – ilyenkor Szárnáth ünnepel –, így nem csoda, hogy keveset beszélt a transzcendenciáról, hanem pragmatikusan – négy lábbal a földön, akár a bika – a világi lét szenvedéséről tanított. Lám, az asztrológia ismét igazolódni látszik…

Mintha a szobrot csodálva megállt volna számomra az idő, visszafordult volna a mindenség kereke, s elrohant volna mellettünk a fürge pillanat s a világ. Nem csoda, Buddha szobra már vagy ezer év óta szemléli az őt szemlélőket, én viszont csak néhány percre álltam meg – ez mégis időtlen találkozás volt.