Kétféle ember van, az egyik a barátságot, a másik a szerelmet tartja a legnemesebb emberi érzésnek. Montesquieu mondta: Szerelmese vagyok a barátságnak…
Miért fontosak a társas viszonyok az emberi lénynek? Miért gondolkodunk, töprengünk oly sokat a barátság és szerelem fölött? Talán azért, mert eredendően társas lények vagyunk? Mert érzelmekből áll az ember, s ebből sokat tanulhatunk?
A barátságot eszményi élethelyzetnek tekintjük. Nagyon személyes viszony, magas szintű lelki kapocs, azonos rezgés, eszmei támasz – csupa ideális gondolat. Teljes megértés, akár szavak nélkül is, bizalom, a gondolatok és érzések közössége, érdek nélküli önzetlenség, amikor magyarázkodás helyett a feltétel nélküli kiállás a jellemző. A barátság szöges ellentéte az érzelmi sivárságnak, hiszen az ember hajlandó tűzbe menni a barátjáért.
Az idő leszűri a barátságokat, talán úgy is, hogy megrostálja érzéseinket, de úgy is, hogy egyre finomabbá teszi azokat. Az eszményi barátságot a körülmények nem változtathatják meg. Sokan azért tartják a legmagasabb emberi érzésnek, mert a síron túl is megmarad. Ugyanakkor léteznek a rossz barátságról és a rossz barátokról szóló legendák, pedig valójában ilyenek nincsenek, mert azok nem barátok és nem barátságok.
A hamis barát olyan, mint az árnyék – csak akkor kísér, ha süt a Nap.
Kérdés, kell-e az ideálist keresni, vagy érjük be kevesebbel? Lehet-e az ideálist fokozni? Erasmus híres mondása szerint: Barátom Platón, barátom Szókratész, de leginkább barátom az igazság. Az ideális barátság felöleli ezt az eszmei szintet, de mintha meg is haladná. A barátság a szeretet megélése, gyakorlati átvitel, az elvi barátság nem kielégítő. A barátságról nem beszélni kell, hanem át kell élni.
A testvérem nem biztos, hogy a barátom, de a barátom biztos, hogy a testvérem. A barátság vágy nélküli lelki kötődés, az a fölemelő érzés, hogy együtt, egy helyről jövünk. A bizalom alapja, együvé tartozás, együvé gondolás. A barátság az élet klasszikus megoldása.
Az igen jó emberek számára a barátság nem érzés, hanem világlátás. Számukra a barátság nem érdekviszony, hanem tudatállapot kérdése. Létezhet olyan ember, aki mindenkihez barátsággal közeledik, de egyesek még őt is tekinthetik ellenségüknek. Az eszményi barátság ebben is önzetlen. Aki mester a barátságban, az sokaknak jó barátja, de neki elég a kevés vagy az egy is.
Én a barátoknál is fontosabbnak tartom a barátságot. Az emberi magatartás. Ezzel kell mindenkihez közeledni. A barátság atmoszférájában kell élni… (Pilinszky János)
Föl kell tenni a kérdést, mit szeretsz a barátodban? Azt, hogy támogat, azt, hogy megért, azt, hogy jó érzéseket kelt benned? A barát tükör, vagy önmagadat szereted benne, vagy a tőled éppen különbözőt. Ha saját magaddal jó barátságban vagy, másban is fölfedezed a barátot, a barátságot.
A barátság emberi érzés, sőt, talán emberfölötti. Lehet isteni ajándék a barátság? Talán ezért olyan nehéz megfogalmazni. Ha a barátság égi eredetű, akkor szent és sérthetetlen, akkor a másik embernek nemcsak a fizikai valójával, hanem a lényével társulhatsz. És nemcsak embertársaidhoz, hanem az Istenhez is közeledhetsz így. Sőt, a barátságon keresztül az Isten felé, és az Istenen keresztül az emberek felé. Az abszolút barát a Jóisten. Ezt keressük mindannyian. A barátság létezik…