A piramis rendkívül stabil építmény, évezredek óta szemléli a tövében elvonuló embereket, népeket, civilizációkat és kultúrákat, mi több, korszakokat, közben megmarad változatlannak. Ez a változatlanság nem élettelen dermedtség, a reakciókészség hiánya, hanem a stabilitás megingathatatlansága. A piramis tehát stabil rendszer.

A sivatagban álló, kövekből való piramis mellett vegyünk most egy másik gúlát, a tudat piramisát. És most nem a maslow-i pszichikai szükséglet-piramisra gondolunk, amelynek érvényessége megkérdőjelezhető. Ha igaz volna a feltevés, hogy első a létszükségletek kielégítése, a biztonság és kényelem megteremtése, s csak jóval később következnek a kulturális és spirituális igények, akkor egy szegény embernek nem is volna igénye a fohászkodásra vagy meditációra. Pedig amikor elesett helyzetben van az ember, akkor tud igazán fohászkodni. Mi most egy másik piramist szemlélünk, amikor a létezőket építjük hierarchikus piramisrendszerbe: a kőtől az emberig.

A létpiramis alapja maga a létezés, ez az a princípium, ami minden létezőt öszszeköt, s talán még a nemlétezőket is, nem véletlenül mondta Arisztotelész, hogy ami nem létezik, az is létezik, mint nemlétező…

A létezés tehát az alap, a piramis legszélesebb kiterjedése, amely jelleg – a létezés – mindenre egyetemlegesen érvényes. A létezőket a rendszer négy kategóriába sorolja: ásványi, növényi, állati és értelmes rendbe. Ásványi létező például a kő, amelynek egyetlen dimenziója éppen a létezés. (Most tekintsünk el attól a gondolattól, hogy a kövek is élnek, csak nagyon lassú a mozgásuk, mondhatjuk, egy más dimenzióban élnek…) A következő rend a növényi rend, a növényvilág, ennek egyik eleme mondjuk a fa. A fa létezik – tehát osztozik az egyetemleges elvben – de az előző hierarchia-szinten álló kővel szemben a szerves élet jeleit is mutatja, növekszik, szaporodik, a fény felé nyújtózik.

A következő létsík az állati lét, ennek példája a ló. Az állatvilág létsíkján nyilvánul meg az interaktív érzékelés kibomlottabb formája, szemben a kő puszta létével vagy a fa eleven létével. Az állatvilágban ezekhez a jellegekhez az érzékelés adódik hozzá, így a ló, az állatvilág létező, eleven és érző.

Tovább lépve az értelmes lét kategóriája következik, aminek jellegzetes megtestesítője az ember. Az értelmes létsík minden megelőző jelleget – létezés, elevenség, érzékelés – felölel, s hozzáadódik az értelem, az intelligencia ama formája, amit az ember esetében ismerünk, nem vitatva, hogy az állatvilág, sőt a növényvilág egyedei is mutatnak bizonyos intelligencia-jegyeket. Az értelmes lét síkján álló ember tehát van, él, érez és gondolkodik. Nyilvánvaló, ez a piramis az értelem, a tudat megnyilvánulása mértékében építkezik, mérőrúdja az értelem, csúcsa a gondolkodás.

Azonban az emberekből újabb piramist építhetünk. A fásult, csüggedt, a tompaság által befolyásolt ember ásványi szinten tengődik, és csak a puszta lét jegyét tükrözi. A következő nívón a falánk ember áll, a természet eleven gyermeke, aki önfeledten éli meg a testi élet örömeit és bánatait, vagyis van és él: ő növényi embernek tekinthető. A falánkság nemcsak a táplálkozási ösztön túltengését, hanem általánosságban az élet örömeinek habzsolását jelképezi. És ez a mohóság roppant jellemző az emberre, az élettel együtt jár egyfajta kielégületlenség. Innen csak egy lépés az élveteg ember, aki a szenzuális gyönyöröknek él, vagyis van, él és érez. Ő az állatias ember. Ennek a humán piramisnak a csúcsán az erényes ember áll, aki nem csupán érző, hanem értelmes életet folytat, vagyis van, él, érez és gondolkodik.

Ahogy hajdanán a piramisok csúcsát az arany piramidion koronázta, úgy a létpiramis csúcsa az ember, az emberpiramis csúcsa pedig az értelmes és erényes ember. Te hol állsz? Hogyan tovább? Vajon mi van az emberi léten túl?