– Elég lesz ennyi, ne egyél többet! – s megállt kezemben a kanál, amit épp másodszor akartam a mézes csuporba mártani. Meglepődve néztem a mesterre, miért szól bele, hogy mit és mennyit eszem?
– Nem jó a méz? Vagy tilos mézet enni? – kérdeztem, s próbáltam udvarias lenni, pedig nehezen viseltem, hogyha rám szólnak. Tudtam már, hogy bizonyos ételek fogyasztása nem ajánlott, de a mézről nem hallottam semmiféle előírást. Sajnáltam is volna az édes, mi több, mézédes ízét…
– Nem, nem tilos, de mértékkel fogyasztandó. Egy napra tizenkét csepp méz az adag – mondta, majd minden további magyarázat nélkül elhallgatott. Erre én sem tudtam válaszolni. Tizenkét csepp? Miért éppen ennyi? Üresen tettem le a kanalat, elment a kedvem az egésztől. Ha itt még mézet sem lehet enni, akkor ez mégsem az én helyem…
– Akinek nem fegyelmezett a viselkedése, túl sokat vagy túl keveset eszik, vagy alszik, nem lehet jógi – magyarázta
a tanítóm, s éreztem, ő is erőt vett magán, gyakorolta a türelmet.
– De miért éppen tizenkét csepp? – szaladt ki a számon.
– Mert a tizenkettő épp eggyel kevesebb, mint a tizenhárom… – hangzott a meggyőző, vagy inkább kijózanító válasz. Félig sem mondtam ki a kérdésemet, már éreztem, nem kellett volna. Nem is a kérdés volt rossz, hanem az ellenkezés, ami űzött engem. Olyan ostobának tűnt ez a tizenkét csepp. Azt pedig már tegnap megtanultam, hogy egy ostoba ember sokkal több kérdést tud feltenni, mint ahányat egy bölcs képes volna megválaszolni. Besétáltam ebbe a csapdába.
– A mérséklet! Amikor beteg vagy, sokkal fontosabb követni a gyógyító tanácsokat, mint mikor egészséges vagy. Ha baleset ér, beteg vagy, netán megoperálnak, fiziológiás sóoldatot kapsz – gondolkodtál már ezen? Ha erőnek erejével itatnának veled sós vizet, akkor tiltakoznál, de a kórházban sós vizet diktálnak a szervezetedbe. Ettől fölerősödsz, és lassan meg is gyógyulsz. Ha pedig végképp fölépültél, megkívánod az édes ízt. Előbb a só, aztán az édes, érted?
Ellenkezésem elszállt, olyan érdekesen magyarázott. És be kell lássam – igaza volt. Most már kicsit szelídebben tettem föl ugyanazt a kérdést:
– De miért éppen tizenkettő?
– Minden összefügg mindennel. Egyfelől, akinek mérsékelt az evése, alvása, munkája és pihenése, bármilyen anyagi fájdalmat képes megszüntetni a jóga gyakorlása által. Ha fegyelmezed magad, abból erőt meríthetsz. Ez szükséges a gyógyuláshoz, hogy fölépülj az anyagi betegségből… Aztán meg, ezen a közvetlen hasznán túl a tizenkét csepp méz mindig emlékeztet lelki törekvésed fontos mozzanataira…
– Figyelek… – mondtam, és éreztem, most tényleg figyelni kell, mert végre nem táplálkozási tanácsot kapok, hanem fontos tanítást.
– Az első a vonzerő titka, hogy vajon mi tartja működésben a mindenséget. A második csepp a válasz: áldozatosság. A harmadik a tanító, aki az áldozatosságra int, a negyedik pedig a hűség, amivel a növendék a tanítást fogadja. Az ötödik csöpp a hűség eredménye: a menekvés a szamszárából, a hatodik pedig a helyes meditáció és motiváció. A hetedik a misztikus hatalmak kérdése, ami Istené, de csekély mértékben az emberé is lehet. Aztán a látás hatalma és ereje következik, majd a kilencedik csepp azt meséli, milyen szemtől szemben lenni a Jóistennel. A tizedik tetszene neked, ez a méz-tanítás, mert a Napsugár az istenek méze, a tizenegyedik csöpp a lelki viszonyulás árnyékaira emlékeztet, az utolsó pedig arra, hogy mi a teendő. Nos, így már kielégült kíváncsiságod, csillapult az étvágyad? Elég lesz tizenkét csepp, vagy többet szeretnél…?