A világnak számtalan különös helye létezik, de az egyik legkülönösebb már a nevében is egyedülálló: a megszületetlenség vége – Adzsanta.
Először gyermekfejjel találkoztam Adzsantával. Távol-keleti fotóalbumot lapozgatva leltem meg egy falfestmény képét. Hogy honnan való lett volna – ugyan miként jegyeztem volna meg? De a fenséges Buddha-arc, a végtelenül elegáns mozdulat, az eleven színek, a lótuszvirág a kézben és a kéz, igen, a kéz – nemcsak a kecses mozdulat, hanem az ujjak hihetetlen finom metszése – örökre az emlékezetembe égett.
Teltek az évtizedek, s a Távol-Keletből más látványok, illatok és hangok is megcsaptak, de tudatom legmélyén ott élt a kép lenyomata. Ez akkor merült föl ismét hihetetlen erővel, amikor egy közeli jó barátom kezén – döbbenet! – ugyanazt a finom metszést fedeztem föl, mint az ezeréves falfestményen. Talán véletlen ismétlődés, a genetika furcsa játéka? Vagy a természet, mint a legnagyobb művész, megismételte ecsetvonásait – ezúttal egy test megmintázása során? Netán utalás egy ezer évvel korábbi találkozásra? Azért került a kezembe a kép, s a millió kép közül azért maradt meg elevenen a tudatomban, hogy ha majd az életben is találkozom a kéz gazdájával, felismerjem? Ma a világ nyugati felén, hajdanán a keleti felén – de együtt jártuk az örökkévalóság útját? Azt mondják, a jelekre figyelni kell…
Ekkor ismét felütöttem a könyveket, s a kép régi ismerősként köszöntött. Az öntudatlan vonzódás immáron tudatos ismeretséggé vált: Padmapáni, a lótuszvirágot a kezében tartó híres Buddha alak Adzsantából… és meggyőző bizonyosságként ismertem fel az ezeréves motívum és barátom jelenkori hús-vér valóságának azonosságát. Megérlelődött bennem, Adzsantába egyszer el kell látogatni – vagy visszatérni? Ki tudja?
Nem sürgető késztetés volt ez, nem az azonnali indulás kényszere, hanem mélyen gyökerező meggyőződés. Aztán évtizedek múltán eljött az idő. India, a
megmagyarázhatatlan magnetizmussal még az ellene szegülőket is lefegyverző és magához vonzó csoda-paradicsom ezúttal meghívott Adzsantába.
Zúzottan kikászálódunk az autóból, kalauzunk a mindentudás biztos mosolyával mutat a háborítatlan erdőségbe vesző csapásra: Arra, mindig csak előre! Lassan elmaradoznak a fák, s kiérünk egy csupasz platóra. Elég lehajolni, kristályok, színes kőzetek változatos sokasága fogad minket. Mintha drágakövekkel volna felszórva az utunk. Fejedelmi fogadtatás, vagy inkább elterelés? Ha megállsz a drága kavicsoknál, lekésel az igazi kincsekről… A sziklapúp pereménél nem várt látvány fogad: alattunk vadregényes, patkó alakú szurdok. Bal oldalt vízesés-kaszkádokon keresztül zubog alá a kristálytiszta folyócska, a Vaghora vize. Szemben a majd száz méter magas, szinte függőleges meredély, s a sziklafalba bevájt barlang-szentélyek füzére az előttük futó sétaút fonalára fölfűzve, mint sötét ékkövekből való, ötszáz méteres málá a szurdok nyakán.
Lassan megindulunk lefelé a szurdok aljába, hogy ott a kis hídon átkelve végre bejárhassuk a kolostorok útját. A mélyből nem látszanak a barlangok, de egyre hevesebb vonzásnak engedve kapaszkodunk fel a másik parton.
Ott állunk a barlang-kolostorok sora előtt vezető sétányon. Merjem-e mondani – újra itt? Ahogy csak állok, leszakad rólam minden technikai felszerelés. Egy lépés, és a lefoszló világi ruha helyébe zarándok köntös kerül. Még egy lépés, és megszűnik az addigi külvilág, már mezítláb lépek közelebb az első barlangszentély bejáratához. És ott benn – a sötéthez lassan szokik hozzá a szem – a terem mélyén a falfestményen sejtelmesen elmélkedik Buddha. A homályban szinte kivehetetlen, de mégis, ott van Padmapáni. És hiába nem látom a kezét, a szép metszésű ujjait, tudom, minden vonás a helyén van. Ott van az ezeréves falfestményen, és ott van a barátom kezének testi valóságában is. Legbelül tudom, nem a sötéttől nem látok. Fátyol van a szememen. „A művészet inkább fátyol, mint tükör” – mondta Nietzsche, de nincs igaza. Ez a művészet egyszerre fátyol és tükör, egyszerre a valóság káprázata és a szépség igézete.
Ánanda, Buddha kedves tanítványa így szólt a Mesterhez:
– A szent élet egyik fele a barátkozás a szépséggel, a társulás a szépséggel és az együttlét a szépséggel!
– Nem így van, Ánanda, nem így van! – szólt a Mester. – Ez nem a szent élet egyik fele csupán, hanem az egésze! (Szamjutta-nikája V.2.)
A szépség lelki tulajdonság, s egy kegyetlen ember nem is lehet szép. A szépség az isteni dolgok jelképe, s a megszentelt élet nem más, mint társulás a szépséggel.