Az ifjú elszunnyadt. Egész napos fárasztó utazás volt mögöttük, idegen táj, idegen ország, minden szokatlan és ismeretlen, így még a legegyszerűbb dologra is sokkal jobban kellett figyelniük. Nem csoda, hogy az ifjú kimerült, és a fáradtságtól szinte lerogyott. Nyomban el is aludt, ahogy lehunyta pilláit, már végig is futott rajtuk egy leheletfinom rezdülés, mintha az álompillangók rebbentették volna meg a szárnyukat. Aludt. És boldog békesség ömlött el az arcán – nem a fáradtság barázdái, hanem az örvendezés hullámai játszottak megbékélt ábrázatán.
„Homérosz azt mondja, az életben a legédesebb dolgok között van az álom, meg az ének, meg a tánc, meg a szerelem... Micsoda válogatás! Igen, az élet nem küzdelem, nem szenvedés végett van! Jó, tudom, egy kicsit a küzdelem, egy kicsit a szenvedés végett is. De az élet hivatása mégis csak a lelkünk megismerése, és a hazatalálás, nem? Nem elveszni születtünk meg, hanem hazatalálni!”
– morfondírozott az idősebb útitárs, tanítója az ifjúnak. Amilyen a hited – olyan ember vagy.
Annak az Istennek hódolok, aki fényt ad a Napnak és szépséget a Holdnak!
Annak az Istennek hódolok, aki örömöt olt az ember szívébe!
Annak az Istennek hódolok, aki életet és gondolatot ad mindenkinek!
Ez a derűs alvó ábrázat megmelengette a szívét. Nézte, ahogy elnyúlik a fiatal test, s mintha az egész napos feszültség apró remegésekben oldódna ki a szervezetből. Olykor megrándul a láb, összerezzen a váll… A mellkasa szabályos, nyugodt ütemben emelkedik-süllyed ahogy lélegzik. Ezt a lassú, kimért lüktetést a látható szívdobbanás szaporább jelei teszik teljesebbé. Egyszerre van nyugalomban, és van benne, rajta és körülötte ezer mozgás.
„Biztosan szépet álmodik.” – gondolta a tanító, kicsit irigykedve növendékére. Az aludt, ő pedig elmélkedett. – „Mit bocsát ki a szív? A bölcs orvos a szívhangokra figyel, mennyi mindent megért belőlük. A nyomáshullám a véráram lüktetésén keresztül végigfut az egész szervezeten. Látszani nem látszik, de a hő, az élet melege is innen jön. A holt – hűlt, ami él, az hőt bocsát ki. És ez a szív-hő nem csupán egy testi melegség. A szív igazi melegsége a szívjóság, ez már fény, világosság. És hát az erő, a szívben lakozó erő, ami nem megrettent, hanem amitől megdobban a szíved…”
Lassan komolyabbá vált az arca, ahogyan a derűs ifjút nézte. Felidéződtek benne a növendéke szolgálatának örömteli és szívfájdító mozzanatai. Amikor sikerült átadnia, amit szeretett volna, és amikor nem. Lassan fogalmazódott benne valami.
„Hadd olvassam bele a tenyerembe az összes tudást, fölismerést, bölcsességet, belátást, boldogságot és szeretetet, minden jót, ami reám szállt, hogy aztán az átsugározhassék reád… Óvjon és védelmezzen a gondviselés minden bajtól és ártalomtól, hogy sikerrel érkezz célba az élet vándorútján. Mikor ébren vagy, a tekintetedben a nagyfokú értelem csillog, kívánom, mély, melengető érzelmek s a szeretet is sugározzon szemeidből a világra… Meglehet, útjaink elválnak, a sors elszakít, de valami mindig, egy életre, vagy akár egy örökkévalóságra elkísér, és az a jóindulat, ami mindig egyengetni fogja utadat. Ne feledd, magadért, másokért és végül Őérte vagy itt a földön. Kísérje siker a lépteidet, az isteni áldás legyen veled mindvégig. Fogadd el az ajándékomat.” – szólt, és tenyereit, mintha aranyfényt gyűjtött volna beléjük, az ifjú homloka fölé terjesztette. Elvégre szeretet alkotja létünket s létünk alkotja a szeretetet…