Hosszú az út az Én vagyok tételtől a Te vagy kijelentéséig. Értelemszerűen a Te vagy kijelentés csak akkor értelmezhető, ha az én létezik. Mi módon kutathatja az emberi én a létezés titkát? A meghasonlottságban és elveszettségben az első tétova megállapítása úgy hangzik: Nem vagyok. Amikor megembereli magát, és feltámadt öntudata eluralkodik rajta, azt mondja: Csak én vagyok. Közösségi lénnyé érlelődve már állítja: Vagyok én és vannak más emberek. Amikor a további élőlényekre is tekintettel van, állítja: Vagyok én és vannak más emberek és vannak lények. Innen már csak egy lépés a kozmikus tudatosság: Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ. Amikor aztán elér a természet határáig, akkor fölteszi: Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ és van túlvilág… Teljes látássá ez a következő lépéssel alakul benne: Vagyok én és vannak más emberek és vannak más lények és van a világ és van túlvilág és van Isten. Eleddig a felismerések a nemléttől a teljes lét-spektrumig
egyre gyarapodtak, míg az utolsó, misztikus felismerés minden mellékes tényezőt elhagy, s egyedül a lényegre koncentrál: Van Isten.
Így mondja ki az ember, hogy Te vagy… Ez az ember lét-igéje, az emberlény, azaz a függő valóság viszonylagos léte. De a titkos tanítások egyik fontos tétele megfordítva állítja elénk a logikai sorrendiséget, s az abszolút valóságból vezeti le a függő valóság létét.
Valótlannak hiszed Istent? Valótlan leszel magad is.
De ha létezik számodra, te magad is létező vagy. (Taittiríja-upanisad 2.6.1.)
Milyen tartalommal tudja kimondani az ember: Te vagy? Félelem, rettenet, tisztelet, tudatosság, csodálat, áhítat vagy szeretet? Van, aki úgy látja, Tőle rettegve ég a tűz, őt rettegve süt a Nap, más az összhangot veszi észre a mindenségben, amikor az isteni akarat folytán minden együtt áll, s a teremtés elsődleges és másodlagos okainak hatására létrejő ez az univerzum. Akik az őseredeti forráson elmélkednek, sajátos kontemplációjukhoz illő módon ismerik föl imádottjukat, ezért nem az Isten sokféle, hanem az ember közeledése.
Az ember önmagában nehezen vagy egyáltalán nem értelmezhető, az emberi lét csak viszonyrendszerben gondolható el. Valamihez képest, valakinek a társaságában, valakinek a függvényében vagyunk emberek. Az ember mint függő valóság relatív helyzetben van, a szó mindkét értelmében viszony-lagos, vagyis léte nem abszolút lét, és relációiban értelmezhető legjobban. Ezért a Te vagy! a magára nem hagyott ember hovatartozási viszonyrendszere és hivatásrendje.
Létezhet-e másik olvasat? Ha az ember mondja, az égbe kiáltja, de ha Isten mondja? Legyen világosság – és lőn világosság, és hasonlóképpen: Legyen ember, és lőn ember, Te vagy!
Ki alkotta az ember formáját? Ki a durváját s a nevét? Ki a mozgását, s ki az eszét, s sokféle viselkedését? (12) Ki adta az ember belégzését, kilégzését s mely istentől való a (testében) szétáradó életlevegő? (13) Mely egyetlen isten oltotta az emberbe az áldozatosságot? Kitől az igazsága, és kitől a hamissága? Honnét a halála, s honnét a halhatatlansága? (14) Ki öltözteti (testbe)? Ki szabja meg élete hosszát? Ki adja az erejét, s ki a lába fürgeségét? (15) (Atharva-véda X. II. himnusz – Az ember csodálatos öszszetétele)
És a válasz is megérkezik: „Én teszem az embert, – akit szeretek – mérhetetlen nagyhatalmúvá, én teszem bölccsé, látnokká, bráhmanává!” (Rig-véda. 10.125.5.)