A szépség megragadásán elmélkedtem tegnap reggel a távoli sziget isten háta mögötti vidékén, egy pazar tavacska partján. Reggel kisétáltam koloniális hangulatú szállásunkról, s hamar a tónál találtam magam. A tó közepén sziget – sziget a szigeten –, valóságos madárparadicsom. Sokféle jószág vett itt oltalmat: fehér darvak, sirályok, csókák, mátyásmadarak, tán kárókatonák, sőt, egy jégmadarat is láttam, a rigó- és pintyfélékről nem is beszélve.

Mondják, egyes tanok apatikusak a világgal szemben, az emberek persze általában rajonganak a káprázatért. Mások azt mondják, légy közömbös a világ iránt: sem megvetés, sem rajongás… minden káprázat csupán, ami körülöttünk van. Ez igaz. A világ a káprázat világa, teremtett, így korlátozott, nyomorúságos és mulandó. És mégis, ha nem látjuk meg a dolgok és jelenségek perenniális szépségét, akkor mi leszünk szegényebbek. Mert nem csupán a perenniális Igazságra van szükségünk, mert az legföljebb a gondolat tápláléka, hanem a perenniális szépségre is, mert ez meg a lélek tápláléka. Epedő szükségünk van a Teremtő keze nyomának észlelésére, mert az az Abszolút Szépség, a relatív dolgokat széppé varázsló isteni érintés. Fedezd föl az emberi jelenségben is az isteni érintést!

Ahogy a parton ültem, bámulván a káprázatos madárgyülekezet lelkesedését, s elhallgatván a szárnyas jószágok élénk társalgását, egy férfi mögöttem az úton elhajtott kerékpárján. Mögötte a csomagtartón a kisfia, kedvesen csimpaszkodott apja nyakába. Mikor már kicsit odébb haladtak, a férfi akkor észlelt engem, s a válla fölött hátrafordult. Mintha lelassultak volna az események, szinte megállt a kerékpár, alig mozgott a lába, fiacskája sem mocorgott a csomagtartón. Ahogy hátrafordult a férfi, egy örök mozdulat sugárzott róla. Az örök elevenségbe fagyott delejes mozdulat. Az arcán derű. Mintha nem is rám nézne, hanem csak úgy hátranéz, belenéz, mindent látóként belebámul a mindenségbe. A derűje nem miattam van, nem is a fia miatt, nem a ragyogó ég és a hangos madárraj miatt. A derűje van. A teremtés nagy titka ez, a mindenség mozgató rugója, olyan kincs, ami csak az ő sajátja, egyszersmind mindenkinek rendelkezésére áll. Derűje a lélek derűje. S ebben a banális mozzanatban – az elhaladó kerékpáros visszanéz – benne volt a mindenség összes csodája. Ahogy a kisfiú a kezét apja vállán nyugtatta, s élvezte a teljes biztonságot, de a száguldást is. Ő nem nézett vissza. Az apját nézte és az apját látta is.

Elgondolkodtam: ha én lennék ennek a férfinak a helyében, vagy mondjuk én lennék a gyermeke helyében, akkor vajon mit látnék a világból? Mit kellene akkor megtanulnom? Milyen furcsa életutak vannak: a cunami által elsodort életű part menti nyomorultak, a minden este lerészegedő szállodatulajdonos, vagy a jólelkű sofőr, aki a főnökeinek a kiszolgáltatottja, a dadogós ceyloni kisfiú, aki a másnapi sakkversenyre készül, avagy a másik oldalon az egyetemi tanár, a távol-keleti utazó, az író…? A választás és a változtatás biztos tudatában könnyű függetlennek vagy éppen függő helyzetben lévőnek lenni, bár mindenből csak annyi látszik, amennyit látni engednek. Minden az illúzió játéka, a szépség csak konvenció – az Abszolút szépség azonban zsinórmérték. Ez a különbség a kópia és az eredeti között. És az embernek eredeti érzésekre van szüksége, nem kópiákra.

Újra felgyorsult a pillanat, a férfi taposta a pedált, visszafordult a menetirány felé, már nem a világba tekintett, hanem az utat figyelte. És mégis, ahogyan a fia a vállába kapaszkodott, abban benne volt a kozmikus elárvultság legyőzésének reménye, mit reménye, bizonyossága! A szépség egy szent pillanata, egy mozdulatban a mindenség összes mozgása, egy pillantásban mindaz, amit látni érdemes. Én nem akarom elszalasztani ezeket a szent pillanatokat. Nagy megvilágosodásra vársz? Akkor könnyen vak maradsz a kis csodákra. Márpedig sokan mondják, a csoda nem valóság, de én állítom: a valóság is egy csoda…