– Már megint bóbiskolsz, kedvesem? – kérdezte fennhangon a mester. Szigorúnak mutatta magát, mert hát a növendéket inteni kell, de ezt a növendékét különösképp kedvelte, így belül inkább gondoskodó volt, mint szigorú.
– Csak elbólintottam – szabadkozott a növendék, lelkes, ifjú, tettre kész, de minduntalan elalszik. Már a tanítványok ilyenek, Jézus választott követői is folyton elaludtak, amikor mesterük a világmindenség szféráit átszelve az Isten elé állt.
– Egy ember évtizedeket átalszik az életéből, de te szerintem többet is. Ha folyton bóbiskolsz, hogyan fogsz megvilágosodni?
Elszégyellte magát a növendék, de nem tudott mit tenni. Szinte kórosan kerülgette az álmosság, hiába feküdt korán, és kelt néha az előírtnál későbben, folyton elszunnyadt. Ő még nem sejtette, hogy az önmagával folytatott küzdelembe fáradt bele, mestere azonban nagyon is jól tudta.
– Ha meg azt nézzük, hogy ráébredneke az igazságra az emberek, akkor az egész életüket átalusszák… Te ne ilyen légy!
– Mesterem, segíts nekem az álom legyőzésében! – kérlelte a növendék.
– A fáradtság legyőzése fáradságos, tudom… Az álom sokaknak csak szomatikus funkció, a testi létből fakadó kényszer. Mások időveszteségnek tartják, mert elveszi az időt a ténykedéstől. De mi nem elégszünk meg az efféle magyarázatokkal. Ha már kényszerűen aludnunk kell, vegyük annak is a lelki hasznát.
– Lelki alvás?
– Az alvás a tudat egyik működése. Az ember akár éberen, akár alvás közben, vagy meditációja során egy rendkívül bonyolult hálózatnak a része – kevéssé tudatos síkon elszenvedője, magasabb fokon közreműködője a mindenség lüktetésének.
– Én csak az alvás lehúzó erejét tapasztalom, amikor képtelen vagyok nyitva tartani a szemem, és elsötétedik előttem minden…
– Kevéssé ismerjük és műveljük az álmok létdimenzióját. Az alvás, és még inkább az álomlátás megváltozott tudatállapot. Lehet, ma kényszernek érzed az alvást, de ha megtanulod irányítani… Minden ember alszik, az álmaira azonban nem mindenki emlékszik.
– Általában én is csak arra emlékszem, hogy álmodtam valamit, de hogy mit, azt képtelen vagyok felidézni. Mintha varázslat volna rajtam, sodornak az álmaim, s mire felébredek, tovatűnik minden.
– Sose bánd. Ami nem marad meg az emlékezetben, az jól van úgy. Az igazán fontos dolgok megmaradnak, ha ébren, ha álmodban tapasztaltad. Ilyen az álommunka…
– Álommunka? – csillant fel a növendék szeme.
– Igen, igen. Annak idején az én mesterem is erről beszélt nekem, de nem értettem… Lassan, évtizedek múltán már sejtem, mire gondolt. Az én alvásom és az ő álomlátása nem ugyanaz. Mégis, arra hívott, hogy kísérjem el álmaiban. Az álom-utazás nem a külvilágban zajlik, hanem belülről indul. A közös álomút során arra mégy te is, amerre a mester vezet.
– Engem is vezetnél? – reménykedett a növendék. – De miért nem emlékszem semmire?
– Ne csak arra gondolj, hogy éjszaka, alvás közben vehetsz részt az álmaimban. Én nem tudtam a belső álomutazásban követni a mesteremet, sosem tapasztaltam. Mégis úgy érzem, ha ébren vagyok, akkor is az ő álmaiban járok, akkor is az ő álmában élek. Ezt te is megteheted. Ha hűséges vagy, megnyílik előtted minden ajtó. Ne a felszíni tudatodban kutakodj, lehet, hogy semmire sem fogsz emlékezni, de mégis mindig helyesen fogsz tudni dönteni. Megpróbálod valóra váltani az álmaimat?
– Szeretnék veled együtt álmodni…