A mondat első felével a mulandóságban élő világi ember egyetért, ezért igyekszik a legtöbb tapasztalást, vagy gyönyört kisajtolni a pillanatokból. Élj a mának! – egyszer élünk, használjuk ki hát ezt a kicsi időt… és igen, igyekszünk elkerülni a szenvedéseket, mégis minduntalan beléjük botlunk, és igyekszünk az örömök nyomába szegődni, ám azok mégis elszaladnak előlünk.
A lelki ember a mondat első felével csak a mondat második felének fényében ért egyet. Akkor ez a mondás más dimenzióba emeli az életünket. Talán nagyobb felelősséget ró ránk, mert rávilágít, hogy igazából nincs üresjárat, az örök életben nincs pihenő vagy vakáció, ugyanakkor talán több időt kapunk mindenre. Feloldja a „most vagy soha” görcsét és ezzel megnyugvást hoz elménkbe és szívünkbe, ráadásul az
örök élet tudata olyan lehetőséget villant fel, amit illik tisztelettel megfontolni. Mit kezdhetünk a ránk bízott teljességgel, a végtelen idővel, ami még arra is elég, hogy lehetetlennek hitt terveinket is megvalósítsuk? Nem fordulópont ez a gondolkodásunkban? Rövidke hetven-nyolcvan év nem sok esélyt ad arra, hogy egy nagyívű pályát befussunk, de az örökidőben elgondolható egy hosszas pálya is. Az élet minőségét alapvetően befolyásolja a távlatainkról alkotott képünk. Ha rövidtávú céloknak rendeljük alá tetteinket, úgy kis ívű életpálya vár ránk. Fontos a hosszú távú, akár több életen átívelő életcél, melyben a rövidebb szakaszok alárendelődnek a végső célnak, és annak megvalósulását szolgálják. Akinek nincsen végső célja, csak zavarodott kapkodásban teremti meg saját anarchiáját.
Az is igaz, hogy az egy, ám örök élet gondolata nem engedi meg az önáltatást. Az nem jó megoldás, ha reggeli meditációnk során nagyon lelki emberek vagyunk, aztán naphosszat közönséges érdekemberként cselekszünk. Nem vasárnapi vallásosságra van szükség, hanem állandósult bölcsességre, emelkedett tudatosságra, benső megtisztulásra. A megélt bölcsesség fényében megváltoznak a világról nyert tapasztalataink.
Egyszer összetalálkozott kelet három nagy öregje, Kung-fu ce, Buddha és Lao-ce. Közös vizsgálódásba fogtak, egy eceteskorsó tartalmát fürkészték. Kung mester, a realista beledugta az ujját a korsóba, majd megnyalva összehúzta a száját, s így szólt: Ez savanyú! Ezután a nagy pesszimista, Buddha következett, aki szintén belemártotta ujját a korsó tartalmába, majd megállapította: Ez nem savanyú, ez keserű! Végül a természet dolgait bölcsen szemlélő Lao-ce következett, aki szintén belekóstolt a korsó tartalmába, s ujját megnyalva így szólt: Ez nem savanyú, s nem is keserű, ez édes!
A gyors és könnyű fejlődés nevében sok szellemi hulladékot hirdetnek: „Szeresd önmagad, bízz magadban!” – csakhogy tényleges megtisztulás, áldozathozatal, lelki munka nélkül ez teljességgel alaptalan. Emelkedett, tisztult tudatállapotra van szükség ahhoz, hogy megbízhassunk magunkban, mert akkor a dolgokat már úgy fogjuk látni, ahogyan azok valójában vannak. Divatos manapság az a gondolat is, hogy az élet dolgait el kell fogadni úgy, ahogy vannak, azonosulni kell azokkal. „Ha mosolyogsz, mosoly vagy, ha szeretsz, szeretet vagy, ha figyelsz, figyelem vagy, ha beszélsz, szó vagy…” Ha azonban tovább visszük ezt a gondolatsort, „ha haragszol, harag vagy, ha a szenvedéssel azonosulsz, szenvedés vagy”?! Meg kell lelni a rejtett átjárót az önáltatás és a mazochizmus között. Mert sokan élnek ostobán, és kevesen halnak meg bölcsen…