A látszólag profán cím ne tévesszen meg senkit, nem az állattartásról értekezünk, hanem az ember egy rendkívül finom működéséről, az inspirációról. Lehetséges-e törvénypontokat megfogalmazni az ember eme egyik legfontosabb dimenziójáról, az ihletettségről? Vajon a száraz elemzés nem épp az ihlet ellen hat-e? S aki ihletett állapotban van, törődik-e a tételekkel, törvényszerűségekkel, a hűvös ráció egyébként értékes, de langyos vívmányaival? Fából vaskarika – mondhatnánk, tárgyszerű értekezést írni az ihletettségről…
Jóllehet az állattenyésztés roppant fontos az egyes ember s az egész emberiség életében, és rendkívül sok erőforrást pazarlunk például a vágómarhákra, hogy aztán véres beefsteakként landoljanak a tányérokon, mégsem erről lesz szó. Az állatoktól sokat tanulhatunk, hiszen nem vagyunk kivéve a biológiai életközösségből, az ember állatként – is – él a Földön. Csúcsragadozóként azonban érdemes megfigyelni a jámbor növényevő jószágok életét és mentalitását. Aki még sosem őrzött jószágokat, nem vakargatta egy tehén nyakát, akinek az élvezettől kicsordult a könnye, az nem tudja, miről beszélek. Barátomék tanyán éltek, s volt egy tehenük. Egyszerű, mondhatni oktondi jószág volt,
magyar tarka fajta, kis termetű, ám a bendője megtömésére mindig kapható. Már rég el kellett volna apasztania, és mégis, jóval a laktációs periódus után is adott tejet, hiszen gazdái szegények voltak, mint a templom egere. Fehér – mert így hívták – minden nap egy liternyi tejet adott. Ünnepnapokon azonban többet, másfél liternyit, mert tudta, akkor több tejre van szükség! Pedig hol volt már a borja, hol volt már a bőséges abrak?
A gazdák közt közismert tény, hogy a jószág meghálálja a gondoskodást. A gazda szeme hizlalja a jószágot – ezt a mondást mindenki ismeri. De van egy finomabb törvényszerűség is, az érzelmi többlet. Ezért amikor fejnek, a borjút a tehén közelébe kötik, az anyajószág látókörébe, így az anyaság, a gondoskodás, hadd ne mondjam, a szeretet érzése folytán bővebben tejel a jószág. Gondolhatnánk: puszta biológia, hasznos megfigyelés, népi tapasztalat – de mit akarunk észrevenni? Ha csupán a felszínen mozog a figyelmünk, még a legnyilvánvalóbb jelekből sem tudjuk kiolvasni a valóság magasabb, finomabb rezdüléseit.
Propertius azt írja: „Szélről szól a hajós, ha beszél, a paraszt a bikáról. Sebhelyekről a vitéz, pásztor a nyájairól.” A beszélgetés témaválasztása foglalkozás-, illetve figyelem-specifikus, akárcsak az érzékelés bármely fajtája. Mindenki a maga világában él, hiába élünk mindannyian ugyanabban a mindenségben. Ugyanabból az üzenetből más és más tanulságot olvasunk ki eszményeink, tapasztalataink, reményeink, egyszóval szellemi-lelki evolúciós érettségünk szerint.
A tehén tejelése nem csupán laktációs probléma, sokkal inkább érzelmi jelenség. Mondják is, a tej az élet, a vaj a szeretet, akit pedig szeret az ember, azt tejbe-vajba füröszti. Ha a tehenet inspirálja borjának látványa, több tejet ad. A tehén tehát a közvetlen ösztönzés nyomán többet nyújt az átlagosnál. Az ember is hasonlóképpen működik – anyagi és erkölcsi ösztönzés nélkül, avagy pozitív és negatív visszajelzés nélkül, a teljes önzetlenségben rendkívül kevesen hajlandók és képesek működni. A borjú láthatása jó hatással van az anyajószágra… Igen, érzékeny kifejezés a láthatás. Milyen furcsa, hogy a szarvasmarha számára ösztönző, természetes mozzanat, a borjának látása az emberek társadalmában kényszerű jogi formulává változott, s a gyermek láthatása fölött az elvált szülők sokszor bőszen hadakoznak. A tehénnek a borjából merített öröme mérhető, s valószínű az embernek is ösztön-igénye, nem titkolt inspiráció-forrása az utódainak közelsége.
És milyen elvadult önvédelmi, hárító és tagadó mechanizmust sejtet a borjú látásával szemben ennek a komplex érzésrendszernek a fordítottja: a nem látom, nem bánom…