Mármost az a kérdés, mi ihleti meg az embert? Ki miből merít ihletet? Mindenki ismeri a múzsákat, ezeket az ihlető istennőket, akik a történetírástól a prozódiáig, a komédiától a csillagászatig mindenben segítik az alkotókat. A múzsák eredetileg forrásnimfák, a tőlük nyert ihlet pedig a felfakadó vizek áldása volt. Ők sugallták a földieknek a megfelelő gondolatokat, ők adták az ihletet, segítették az alkotás munkáját. Ám a klasszikus kor már évezredek óta leáldozóban van, s az égi ihlet múzsái helyébe mintha a pikkelyes fejű, ijesztő Gorgók ültek volna.
A költő múzsája általában a nő. Hazafias korban olyan elvek és eszmények, mint a hősiesség, nagylelkűség, felvirágzás, a becsület, áldozatvállalás. Forradalmi korban a lelkesültség, a szabadság, de akár az erőszak is. Manapság pedig sokaknak a nyomor, a szenvedés, az aberráció, dekadencia és a brutalitás, vagy a kéj az ihlető múzsája. Az anyagba süllyedő korral együtt jár az alantas ösztönök manipulálása, aminek nyomán
hamis és nyomorult távlatok tárulnak csak föl.
A személyiség kiformálódása során az énkép megerősítése, egyfajta, az érlelődésből fakadó egoizmus szükségszerű, így sokunknak saját magunk vagyunk ihletői, ösztönzői. Ez az infantilis kapniszindróma, amikor a begyűjtött energiákból építjük föl magunkat. A felnőtt kor és az egészséges, erős egyéniség jele az adni-szindróma, amikor adni már nagyobb fokú örömet jelent, mint kapni. Ekkor a saját öntudaton kívül további tényezők is belépnek, mint ösztönzők. Az ihlető energia lehet elv, valamely célkitűzés vagy eszmény, lehet objektum, lehet más élőlény, vagy annak tulajdonsága.
Szépségednek sok-sok titkát s lelked mély misztériumát
Keresem én mindenkiben, akivel csak találkozom.
És hogy hányszor csalódtam már, lehetetlen elmondanom. (Graeme Edge)
Sokan belezavarodnak az embertársaikból merített ihletettségbe. Saját életük, inspiráltságuk fenntartására mindig új és új személyeket, energiákat igyekeznek bevonni: új élmények, új barátságok, új szerelmek... Valóságos hajtóvadászat ez mások energiája után, pedig az igazi fejlődés az, ha egyre mélyebbé, tartalmasabbá válik a már meglévő kapcsolatrendszerünk. A másik ember személye, lénye pozitív és negatív előjellel is nagyon komoly ösztönzést jelenthet, ám a vele kapcsolatos, áttételes dolgok finomabb, s talán intenzívebb érzéseket is kiválthatnak, csakúgy, mint az adott személy hiánya. Az ember kisugárzása, lénye átitatja használati tárgyait, ruháját, így azok is emlékeztetnek rá, és kiválthatnak intenzív érzelmeket. Ezért imádják a mesterek saruit, a szentek ereklyéit, ezért lapul ott tárcánkban anyánk, vagy gyermekink fényképe. Nem más ez, mint jó értelemben vett fétisizmus, amit sokáig csak szexuális aberrációként tartottak nyilván, pedig a számunkra kedves lény használati tárgyai, ruhája, képe, akár neve felidézheti magát a személyt. Így válhat akár egy mozdulat, egy gesztus a rajongó öröm forrásává.
Az idealisták legfőbb ösztönzője az isteni szint, maga Isten, vagy az angyalok kara, s az igazaké az erényes élet; a közembereké saját boldogulásuk; s akik a gonosznak adták el lelküket, azoknak az ördögi szint. E három lépcső az igazság, a féligazság és a hamisság. Aquinói Szent Tamás nem egyszer volt elragadtatásban, amikor a levegőbe is emelkedett, de az ördögi megszállottság is képes csodákat művelni. S a rossz hamarabb mutat eredményt, mint a jó – a rossz aktív, a jó passzív. Igaz, a jó győzelme a puszta létében van, nem feltétlenül kell érvényre jutnia.