A tudásnak négy eleme ismeretes.

  • 1) Az empíria az anyagi állapotok analitikus tanulmányozása. A természettudományos világkép legfőképpen az empirikus eszközökre támaszkodik, és érdekes módon ezek a módszerek elvezettek addig a határig, ahol az eddig alkalmazott eszközök már érvénytelennek bizonyulnak. A természettudósok az isteni részecskét keresik, a mindenség első nanoszekundumainak tartalmát, vagy a szubjektumtól függő empirikus tényeket kutatják. A régiek is éltek a megfigyelés és az abból leszűrt következtetés módszerével, de annak az iskolának szükségszerű kiegészítője volt az intuitív világlátás, vagyis az analitikus empíria kiegészítője,
  • 2) az intuitív misztika. Ez utóbbi célja a tiszta lélek kiszabadítása az anyag börtönéből. A misztika célja a szerves világlátás, a mindenség rejtett, benső törvényszerűségeinek fölismerése, és a belső valóság feltérképezése. Amint átláthatóvá válik a rendszer, szinte nyomban átjárhatóvá is válik. Ez mutat rá a tudás harmadik nagy összetevőjére,
  • 3) az autonómiára. Szabadságnak is nevezhetnénk, de inkább belső szabadságot jelent, amikor a ragaszkodásaitól mentes az ember, s így bár teste még a földön, a lelke már az égben jár. A világi kötöttségek lerázása, azon belül az anyagi élvezetek meghaladása vezet a legmagasabb fokú lelki megértéshez. Ez a szellemi autonómia nem pusztán tagadás, hanem az önlegyőzés hatalma. A szabadság tetszetős eredmény, de súlyos árát kevesen hajlandók leróni. A szabadság autonóm embereknek való, akik nem élnek vissza a lehetőségekkel. Éppen ezért a tudás következő eleme
  • 4) az önfegyelem, a lelki tökéletesedés érdekében önként vállalt fegyelmezett életvitel. Ebből következik, hogy a szellemi autonómia nem csapongás, vagy szabadosság, hanem nagyon szigorú törvényszerűségek rendszere. A szabadságnak szabályozó elvei vannak, amik betartása kötelező. A szeszélyesen értelmezett szabadság a tudatlan ember sajátja, ellenben aki lelki tudáshoz jutott és fölismerte a mindenség törvényszerűségeit, annak szabadsága a felelősség vállalásában rejlik. A szellemi autonómia érdekében vállalt önfegyelem rendkívüli erőt képes felszabadítani, ami szükséges is a lelki gyakorlatok eredményes végzéséhez.

A lelki tudományok művelésében nem az teszi hitelessé az embert, ha mindent tud, hanem az, ha ismeri a korlátait. Az elkülönülés és a kitartó gyakorlás sikerre visz, márpedig az eredmény kecsegtető. A titkos tanítások szerint a tudással halhatatlanságot, a bölcsesség révén pedig örök életet nyer az ember. A kettő nem ugyanaz, az előbbi még csak a mulandóság tagadása, különösebb konkrétumok nélkül, míg az utóbbi a legyőzött mulandóság pozitív tartalmát, mibenlétét jeleníti meg. Idevág Konfucius önvallomása:

Tizenöt éves voltam, amidőn lelkemet, akaratomat a tanulás vágya töltötte el. Harmincas éveimben szilárdan állottam a tudás terén, negyvenes éveimben már nem voltak kétségeim, ötvenéves koromban kezdtem felismerni az égi jangjin elvek mélyreható törvényszerűségeit, hatvanéves koromra kinyílt a fülem is, és hetvenéves koromra képessé váltam arra, hogy kövessem szívem igazi kívánságait, mégpedig anélkül, hogy túlléptem volna a megengedett mértéket.

A lelki tudás – mint áldozat – felsőbbrendű bármiféle egyéb áldozathozatalnál, mert megszünteti a káprázatot és elvezet a felszabadulásig. Az ilyen tudás örök, örömteli és valódi lelki önismeretet nyújt. A hiteles lelki tudás ezért nem csupán elméleti felismerés, hanem gyakorlati tapasztalat. Márpedig az istenélmény jóval magasabb értékű, mint a puszta teológiai ismeret.