Az életet sokan tanulásnak tartják, olyan folyamatnak, amely a tapasztalatszerzésre való. Sajna a csökevényes ember nehezen tanul másból, mint a saját tapasztalásából. Pedig Livius szerint az eredmény az ostobák tanítója csupán. A legfinomabb ismeretforrás a meditáció, amikor ráébred valamire az ember, megvilágosodik. Lehet ez egy pillanatnyi felismerés, az igazság felvillanása, vagy kisebb-nagyobb kihagyásokkal megvalósuló, illetve teljes körű és totális, végérvényes megvilágosodás. Az ősi tradíciók a hallás útján történő tanulást is igen magas szintű ismeretszerzésnek tekintik. A példabeszédek, történetek erre szolgálnak. Sokszor elég hallani valamit, máris megérti, megjegyzi az ember – persze szűrjük ki a rossz beidegződéseket és a pletykát, amire szintúgy fogékony az ember. Az ilyesmire nem érdemes hallgatni. A következő szint a látás útján történő tanulás, amikor más kárán okul az ember. Végül a tapintás következik, amikor a saját bőrén tanul meg valamit az ember. Meglehet ez utóbbit alacsonyrendűnek tartják, mégis hathatós tapasztalatokat eredményez. A tanulás tehát szinte mindig valamely érzékszervi működés révén megy végbe. Spirituális körökben mégis többre tartják a lelki felismeréseket, a misztikus tapasztalást, mint annak elméleti ismeretét. A tárgyi tudást így haladja meg a felismerés, a személyes megélés.

Az élettapasztalat nem tanulható, csak megélhető, ezért nem elég töprengeni az életen, hanem ki kell tennünk magunkat saját életünk élményszerűségének. Az alábbi öt tanács megragadja az élet természetét, és tájékoztat arról, miféle felismerésekre kell eljutnunk.

  • 1. Az élet nem könnyű… Ezzel a tétellel könnyű egyetérteni. Valószínűleg azért van súlya az életnek, mert felelőssége is van. Hogy valóban nehéz-e az élet, vagy sem, azt tényszerűen szinte lehetetlen eldönteni, mert mindenkinek a saját élete a legnehezebb, de ha már rendelkezünk az örökkévalóság-tudattal, akkor visszásságaival együtt is kedélyes játéknak is tűnik az élet. De nincs veszve minden, mert:
  • 2. … de közel a segítség. Ezzel a tétellel nehezebb egyetérteni. Hányszor érezzük úgy, hogy késik vagy teljességgel elmarad a segítség, mintha elárvultan magára volna hagyatva az ember. Pedig a nemsegítés is segítség: saját erőforrásaink fölismerésére, gyöngeségeink legyőzésére, erőnk megtapasztalására kényszerít. Lehet, nem olyan formában érkezik a segítség, ahogy elgondoltuk, de a segítség mint princípium mindig jelen van. Most következik a keserű pirula:
  • 3. Nem te vagy a világ közepe. Hiába tiltakozunk, ez tény. Az embernek még a legjobb szándéka mellett is ego-centrikus a világképe: mindenki önmagából indul ki. Amikor ez beteges méreteket ölt, azt nevezzük végletes önzésnek, máskülönben természetes, hogy saját magunkra fókuszálunk. Lassan azonban önmagunktól el kell jutni jómagunkig, és magunkból kiindulva másokban is felfedezni a közös emberi és lelki vonásokat. Biztasson:
  • 4. Létezik isteni elrendezés. Amikor végképp összekuszálódni látszik minden, akkor kezd tisztulni a kép. Aki hisz a gondviselésben, annak egyengetik az útját, aki tiltakozik a sorsa ellen, azt elsodorja az élet. Fölismerni nem könnyű ezt az elrendezést, elfogadni pedig még nehezebb. A fölismerések birtokában odasimulni az elrendezésekhez bölcs dolog… És végül:
  • 5. Az isteni szeretet az út. Ki tudná tagadni? A szeretet elégedett a jelennel, reménykedik a jövőben és nem búsong a múlton. A szeretet gyakorlásával minden nehézsége eltörpül, bátorsággal minden lehetségessé válik. Aki naiv, romantikus módon vagy éppen bölcsessége teljében él, egyaránt fejet hajt az érzések nagysága előtt. Az ókoriak a szerelem istenét tartották a legerősebbnek, de az isteni szeretet ereje még a világi szerelemnél is erősebb. Miben gyökerezve vagy képes bármit is megtenni, mi működteti a dolgokat? Az isteni akarat, az elrendezés érvényesülni kíván, s ezt segíti kedvesen az isteni szeretet, így áll elő a szépség és harmónia. Ez a szeretet végső aktusa.