Hol van a világ közepe? Egy alkalommal a világ számára szinte ismeretlen bengáli szent helyen élő tanítómester azzal búcsúzott hazafelé induló tanítványától: „Hát mégy vissza arra az isten háta mögötti településre?!” Ez a tanítvány Kaliforniában lakott, és San Francisco nem éppen egy jelentéktelen kis település… de minek látszik abból a spirituális nézőpontból, amit ez a tanító birtokolt? Kinek hol van a világ közepe?
A világ közepének kijelölésével minden nagy kultúra foglalkozott. Az ókori görögök esetében Delphoi szent jóshelyén állott az omphalosz, a világ köldöke. Rómában kőtábla jelölte a birodalom középpontját, Konstantinápolyban, az Hagia Sophia templomban a kövezeten máig meglévő márványberakás jelölte ki az ortodox világ középpontját. Párizsban a Notre Dame székesegyház előtti tér kövezetén van Franciaország közepe, a null kilométert jelző bronzjel. Ilyen középpont kijelölés az is, ha egy város más települések távolságait tünteti fel egy irányjelző oszlopon, de bizonyos tantételek rögzítése is kijelöli az adott világnézet sarokpontjait.
A középponthoz mérten egyértelmű bármely másik pont távolsága, helye, és a meghatározó tantételek fényében egyértelmű a jó és a rossz, a hasznos és a
káros, a helyes és a helytelen. Ám elég kidönteni a távolságjelölő oszlopot, felborul a rend, kimérhetetlenné válnak a távolságok, és bizonytalanná az erkölcsi mérce.
A modern kor ilyen képlékeny kor, nincs kijelölve a középpontja, és még a viszonyítási pontokat is gyakran váltogatják. Így összezavarodik az ember, és nem misztikus felismerés a számára az, hogy előrefelé indul el és mégis visszafelé halad, hanem kényszerű és zavarba ejtő tapasztalás. Nem középpontos, hanem hálózatos korban élünk. Az igaz, hogy a háló bármely szemét megérintve a háló egésze megremeg, de ebbe a hálóba könynyen bele is gabalyodik az ember. Annak a gladiátornak, akinek kiesett a kezéből a fegyvere, még lehetett esélye, de akire hálót dobtak, annak megpecsételődött a sorsa.
A hiten túli dolgokban való hit az erős, termékeny korok jele, a hitetlenség ellenben a fáradt, terméketlen idők tartozéka. (Thomas Mann)
A megvilágosodásban nincsen periféria, mindenütt középpont van. A teljesség tapasztalása holisztikus élmény, mégsem jár középpontvesztéssel. A pásztor – ez az archaikus foglalkozást űző ember – mindig a keze ügyében tartotta a botját, nemcsak azért, hogy a kutyákat elriassza, hanem azért is, hogy néha leszúrja azt, és ezzel kijelölje a középpontot. A középpont elvesztése és az ebből fakadó képlékenység három betegségtünetet mutat.
- 1. Az elfogulatlanság a tudományosság alapvető kritériuma volna, de mintha az bizonyosodna be, hogy sem tapasztalati síkon, sem elvi síkon nem létezik. Tapasztalati síkon azért nem, mert absztrakt helyzetek laboratóriumi körülmények között sincsenek, így tényközlés helyett csak interpretáció van, a kvantumjelenség miatt pedig állítjuk, elvi síkon sincs elfogulatlanság, mert a megfigyelő személye befolyásolja a megfigyelést. A tudományos elfogulatlanság vagy pártatlanság egyre inkább egy képlékeny semlegességgé torzul.
- 2. Az erkölcsi neutralitás a rácsodálkozás agóniáját jelenti, s a rajongás halála szellemi cinizmushoz vezet. Ennek ellenszere a dolgok nevén nevezése: az angyal – angyal, s a tolvajra tolvajt kiáltani nem bűn!
- 3. Végül a jó és rossz elkenése, az erkölcsi kategóriák relativizálása nem azonos a misztikus egységélménnyel. A misztikus tapasztalás emel, a relativizálás lehúz és könnyen érzelmi bénultsághoz vezet. Szellemi provincializmus az, amikor a középpont helyett a periféria felé sodródsz, amikor a rendelkezésre álló szellemi forrásokért már nem nyújtod ki a kezed, hanem megelégszel a pótszerekkel, amikor a hitet felváltja az ideológia.