Az ember tudatos lény, ám tudata általában mégis öntudatlanul működik. Olykor az individuumnál magasabb, fajspecifikus erők is működésbe lépnek. Márpedig az emberiségnek, mint fajnak a túlélési stratégiái között szerepelnek a hagyományos élethelyzetek, a professziószerű hivatások, de talán új jelenségként a szentség újbóli térhódítása is. A létezés kereteit nem csupán a tér három dimenziója – hosszúság, szélesség és mélység – adja. Negyedikként idesoroljuk az időt, az időbeli kiterjedést, további dimenziókról azonban nemigen gondolkodunk. Az intenzitást, az élet érzelmi mélységeit nyugodtan tekinthetjük az ötödik dimenziónak. A térdimenziókat a geometria fogja át, az idődimenzióval a történelem s az emberi időérzékelés foglalkozik, az intenzitás-dimenzió pedig talán éppen a spiritualitáson, a szellemiségen, a valláson keresztül közelíthető meg legjobban. Milyen divatos spirituálisnak lenni, és milyen divatjamúlt vallásosnak mondani magad…
Közismert példa, amikor egy nehézatléta kapott isteni szózatot: Légy pap! „Dehogy leszek, én birkózó akarok lenni!” – ellenkezett a jelölt, ám végül mégis beadta derekát. Akkor lepődött csak meg, amikor kiderült, sokan mások nem isteni elhívatás nyomán vállalták a papi hivatást. Emezekkel szemben az elhívott esete jó példája annak, hogy az eszmények nagyobb gravitációval rendelkeznek, mint a csekély emberi erő vagy tudás. A papi, szerzetesi, aszkéta élet a szentség visszaszerzésére tett nagy kísérlet. Más-más eszközökkel élnek a szentség elhívatásában élők. A jógi a misztika útján közeledik céljához, a pap a rítuson és szolgálaton keresztül, a remete az elvonulás aszkézisén keresztül, a szerzetes pedig érzelmi alapon – de mind egyfelé tartanak. Noha nem lehet minden férfiből pap vagy szerzetes, a szentség kiiktatása az emberlétből súlyos dimenzióvesztést jelent.
Csakhogy a hagyományos, intézményesült vallásosság sokszor a szubjektív lelki nyomor mentsvára, illetve az objektív lelki terror fojtópóráza volt. Ezt a hiányos és nyomorult helyzetet nem tudta feloldani a felvilágosodás vagy a természettudományos világkép, de az ipari vagy a posztmodern világrend sem: az ember továbbra is egyedül érzi magát. Jogos volna a deifikáció, a megistenülés vágya. Egyes világnézeti rendszerekben ez kimeríti az istenkáromlás fogalmát, mások szerint lehetséges, megint mások egyenesen elérendő célnak tekintik. Hajdanán, kedvenc novellám foglalkozott e témával. Kamasz főhőse egy iskolai dolgozat ’mi szeretnél lenni?’ kérdésére egyenesen azt válaszolta: Isten. Ezt tekintette a korlátok közé szorított, nyomorult és kurta emberi élet egyetlen reális alternatívájának. Persze istenné válni heroikus, ámde hiábavaló próbálkozás, a megigazulás azonban nem az. Végső lényegét tekintve az ember nem anyagi természetű, hanem spirituális. Ehhez a spirituális lényeghez pedig reális út vezet, a lelki önmegvalósítás útja. Ezzel az ember képes átlépni az emberlét korlátain, legyőzheti biológiai, szociális, kulturális, fajspecifikus és minden egyéb meghatározottságát. Márpedig ez az egyik legmeghökkentőbb kérdés: hogyan győzhetők le az emberlét késztetései? Hogyan szabadulhat meg a lélek az emberi önazonosítástól? Talán égi hivatásának felvállalásával? Mert míg az anyag világában rend uralkodik, addig az isteni birodalomban harmónia…