Az egyensúlyhiánnyal küzdő világban van egy lény, amely természeténél fogva visszatükrözi a világ megbomlottságát, mégpedig az ember nevezetű egyensúlyozó művész. Alapvetően két embertípust különböztethetünk meg, a konfliktuskerülőt és a bajkeverőt. Van, akit a békesség elérése, másokat éppen annak elkerülése ösztönöz. Az egyiknek természetes közege a békesség és egyensúly, a másiknak viszont enerváló, elviselhetetlen posvány. Az ember pszichés egyensúlyában ezer dolog játszik közre: a jóllakottsága, a pénzügyi helyzete, érzelmi élete, siker- vagy kudarcélményei, netán az eszményei. A konfliktuskerülő és a konfliktusteremtő mellett szerencsére van egy harmadik fajta ember is, a konfliktusok feloldója, a kiegyensúlyozó. Neki is szüksége van az egyensúlytalanságra, vagy akár a konfliktusra, de nem azért, hogy a zavarosban halásszon és a nézeteltérésekből merítsen erőt, hanem épp azért, hogy az egyensúlyt megteremthesse.
Az ember kutatója és gyakorlója személyes egyensúlyának, ugyanakkor a
mindenség nagy rendszerének is részese. Ideális esetben személyes életének menete illeszkedik a mindenségben reá háruló szerephez. Befutja életpályáját, megtapasztal élményeket, amik saját tanulásának, de a mindenség egészének is részei, s ezzel hozzájárul a planetáris egyensúlyhoz. Ennek hiányában megbomlott életről beszélhetünk.
Az ember mai állapotában – technikai eredményei ellenére – pszichésen gyöngülő, leszálló ágban van. Legtöbb embertársunk egyedül gyönge és esendő, mindenkinek kell kapaszkodó, kellenek olyan társak, akikre támaszkodnia lehet. Az pedig már a modern élet neurózisa, hogy az ember másoktól függ, de csak magára számíthat, másokért él, de épp őbennük kell csalatkoznia.
Egyensúlyozó művészek
Az akrobaták sajátos rendje az egyensúlyozó művész vagy equilibrista. Az akrobaták eredetileg vízszintesen kifeszített kötélen egyensúlyozva járó erőművészek voltak. A ferdén feszített kötélen járók voltak a sönobaták, a neurobaták bélhúrokat vagy vékony drótot használtak, így szabadon lebegőknek látszottak. A ferde kötélen ülő vagy fekvő helyzetben az oribaták végezték gyakorlataikat. Függőleges kötélen vagy falon dolgozók voltak a tichobaták.
Sajnos manapság sokak számára az egyensúly állapota aligha elérhető cél. Mintha a mai világ olyan eszményeket állítana az ember elé, amik célokként nem funkcionálnak. A világ egyre inkább nekünk szól, de nem rólunk szól. Az el nem érhető célok és a soha meg nem valósuló álmok civilizációs bajoknak tekinthetők. A pénz, nők, hírnév, siker – jobbára csak csábító káprázatok, de célként elégtelennek bizonyulnak, inkább eszköz szerepet kellene betölteniük az ember egyetemes, spirituális eszményű fejlődése irányában.
A lélekjelenlét segíthet a személyes egyensúly meglelésében, megőrzésében. A tudatosan leélt élet – kiegyensúlyozott táplálkozás, alvás, munka, pihenés s így tovább – nem a hínárként sodródás öntudatlansága. Az öntudat, valamint az égi hovatartozás érzése az átérzés, a megtapasztalás szintjén mozdítja elő a megvilágosodottság elérését. Ezzel az ember magasabb osztályba léphet: meglehet, a világ nem változik körülötte, mégis személyesen részt vehet a transzcendens szépség megélésében, a létezés magasabb dimenzióinak megtapasztalásában.
Legtöbben a siker és kudarc, a pénztelenség és anyagi gyarapodás, az érzelmi sivárság és föllángolások emocionális hullámvasútján utaznak, pedig a végső akrobata mutatvány gyanánt az élet és halál közt kifeszített kötélen kell végig egyensúlyoznunk.