Ahhoz, hogy szellemi korszakváltásról beszélni lehessen, először is szellemi korszakra van szükség. Régire és újra is, váltani, változtatni csak úgy lehet, ha mindkettő megvan: a régi is és az új is. Szelleminek akkor nevezhetünk egy korszakot, hogyha az anyag fölött a szellem uralkodik, a mulandóság képlékeny és állandóan lecserélődő értékrendje helyett egy maradandó értékstruktúra érvényesül, aminek a változatlanság nem a hiányossága, hanem éppen az erénye.
Egy szellemi kor érték-ortodox, morálkonzervatív és kultúr-klasszikus – ez a három pillére. A szellemi kor maradandó értékrendjét érték-ortodoxiának nevezzük. A régi rend nem egy ósdi, idejétmúlt csontváz, hanem egyetemes értékeket képviselő rendszer. Ehhez az értékrendhez tartozik az élet szentsége, magasztos hivatása, a lélek örökléte és Istenhez tartozása, a világosság érvénye a sötétséggel szemben, az üdvösség lehetősége s megannyi további norma.
A szellemi kor természeténél fogva morál-konzervatív. Az erkölcsi normák forrása nem az ember, hanem a kozmikus rend, aminek tükröződnie kell a földi világban is. Az alászálló magasabb igazság és erkölcsiség nem szorul reformokra, azt csak fenntartani kell, mert nem a romlott és korlátozott és viszonylagos földi-emberi szintről való, hanem emberfölötti eredetű.
Végül a szellemi kor kultúr-klasszikus, vagyis a kultúra tekintetében leginkább a klasszikus korhoz fogható. A klasszikus kultúra a leggyöngébb megnyilvánulásában is magas minőséget és erős fókuszáltságot biztosít – az ember heroikus tetteket visz véghez és szinte félisteni rangban él. A kultúra valamiképpen az ember tudatát tükrözi vissza, s a klasszikus kor erős fókuszáltságához képest a modernitás a középpont elvesztését tükrözi, és szétesettséget, elveszettséget jelent.
A szellemi korszakváltás, a paradigma megváltozása általában bonyolult kulturális mimikri-mozgásokat is eredményez. Fősodratú kultúrák tűnnek el, s olykor a szubkultúrák jutnak meghatározó szerepre. Különösen az átrendeződés idején érdemes emlékezni Rudolf Steiner szavaira: „A Szellemben hívő ember éppoly kevéssé hagyhatja figyelmen kívül az Anyagot, mint az Anyagban hívő ember a Szellemet.”
A Kr. e. III. évezred végén igen jelentős tektonikai változások történtek a Föld felszínén, a tengerek szintje megemelkedett, s a partmenti kultúrák kényszerű változásoknak voltak kitéve. Azt mondhatjuk, ekkor kezdődött az emberiség szellemi horizontján az a fejezet, amely mind a mai napig tart, s amelynek meghatározó gondolkodói szinte egymás kortársaiként jelentkeztek a különböző nagy civilizációkban. Az eleai filozófusok Hellászban, a mágusok Káldeában, Zoroaszter Perzsiában, Buddha és az upanisadok filozófusai Indiában, Lao-ce Kínában gyakorlatilag ugyanannak a korszaknak az egymással szellemi rokonságban álló képviselői. Mondhatjuk, azóta nincs új a Nap alatt, gyakorlatilag ugyanazokat a gondolatokat gondoljuk, ugyanazokat az enigmatikus élet-feladványokat igyekszünk megválaszolni: élet, halál, erkölcs, értelem, ember, Isten, magány, szerelem, hivatás. Mintha a filozófiák és a vallások, de akár a jelen természettudománya is csak alakváltásai volnának ugyanannak a próbálkozásnak, s hiába a sokféle köntösbe bújtatott válaszadó, ez csak szellemi-ideológiai mimikri, valójában mindenki ugyanazokra a kérdésekre reflektál. Ez a topos perennis, az örök téma, az örök kérdés, és a mágus, a politikus, a természettudós vagy a pap, de a közönséges halandó is ugyanannak az örök embernek az alakváltásai, akik az éppen aktuális környezethez alkalmazkodva keresik saját létük értelmét. Minél inkább változnak a dolgok, annál inkább ugyanazok maradnak – tartja a francia mondás.