Azt mindenki tudja, hogy a Gangesz szent folyó, de hogy mitől szent, azt kevesen tudják. A hinduk úgy tartják, a Gangesz egyenesen az Isten lábaitól ered, innen a szentsége, bűnöket lemosó hatása. A folyamot megszemélyesítő istennőnek a Gangesz felső folyásánál mindennap áldozatot mutatnak be. Mindemellett az összes folyót szentnek tartják, ami a természet szakralitására emlékeztet.
Szakrális természeténél fogva a víz keresztség vagy a szent fürdő, illetve a szemek megmosása a szent kutaknál mind a változást, egyfajta meghalást és újjászületést jelez: az alámerítkezéssel visszatér az ember az ősállapotokba, majd a kiemelkedés felér egy újjászületéssel. Az iszlám is rituális mosakodást ír elő az imák előtt. Így megtisztulva járulhat az ember Isten színe elé.
Konya városában, a Rúmí alapította derviskolostor udvarán áll egy falikút. Egy szépen megmunkált sík márványtömb felületén kagyló alakú csobogókból folyik alá a víz. Legfölül egyetlen csobogó – Isten az élet forrása; alatta kettő: férfi és nő kettőse, majd még lejjebb három: megszületik az új élet, a gyermek. Végül legalul ismét egy csobogó, amikor az ember földi útját befutva visszatér forrásához…
A lábmosás a tisztelet, alázat jele, a vízen járás a jelenségvilág törvényeinek legyőzését, a hit erejét jelenti. Víz alá bukni nem más, mint az élet titkának, a végső misztériumnak kutatása, s a létóceán átszelése a mulandóság legyőzése, átjutás a túlpartra. A zavaros víz az élet hívságait jelenti, a mélyvíz pedig az alvilágot, a holtak birodalmát.
A hajnali harmat áldás, lelki felüdülés, az eső megtermékenyítő erő. A cseppben ott a tenger, amit a hullám tesz varázsosan széppé. A hullám szinuszgörbéje az élet egyik egyetemes szimbóluma. A víz és a szárazföld aránya egybevág a test folyadék-arányával, ami a planetáris és mikrokozmikus összefüggéseket sejteti, s amikor a világot az Isten testeként szemlélik, akkor a víz a folyók, óceánok helye. A felhő az istenszeretet párája; az eső az istenek könnye, ami az életet, a lelket hozza a földre. Folyóvíz, állóvíz, édesvíz, sósvíz, szentelt víz – mindegyik fontos a maga nemében.
Mikor szervezetünkben megvalósul a víz elem egyensúlya, elégedettséget tapasztalunk, könnyű az elfogadás, a mozgás, és szinte folyékonyan haladunk keresztül az élet eseményein. A víz elem túlsúlya esetén gyakran elveszünk az érzelmeinkben, szenvedélyes hullámok közt fuldoklunk. Ilyenkor hagyjuk elúszni a felelősségeinket, hajlamosak vagyunk a kényelemre, és csak sodródunk az életben. A víz elem hiánya kényelmetlenséget eredményez, a jó érzés hiányát, s ezt hajlamosak vagyunk a környezetünkre kivetíteni. Könnyen érzéketlenné válunk, kivész belőlünk az együttérzés.
A bölcs legyen olyan, akár a víz: tiszta, természeténél fogva hűsítő, édes és szent; s puszta látványa, megérintése vagy hangjának hallása is tisztítsa meg a körülötte lévőket. (Bhágavata-purána 11.7.44.)
De mi a víz teljesen hétköznapi szentsége? Az, hogy benedvesíti azt, amivel kapcsolatba kerül, vagy hogy meglágyít dolgokat? Az áramlása, vagy az oldóképessége? A víz talán legkülönlegesebb vonása, hogy megtisztítja azt, ami kapcsolatba kerül vele, anélkül hogy maga beszennyeződne, vagy ha magára veszi a dolgok szennyét, azt képes kivetni magából. Ezért: légy olyan, akár a víz.