Amikor a megvásárolt árut hagyományos mérlegre teszik, az a hirtelen erőhatástól kibillen, majd lassan, kilengésekkel közelít a pontos értékhez, végül megállapodik. Néhány feltételnek ugyan teljesülnie kell – a mérleg vízszintbe állítása és hitelesítése – de ezen túl a földi szabályok szerint jól kell működnie. Mondhatjuk tehát, hogy a mérleget a kilengés teszi igazán használhatóvá. Morális mérleg is létezik, aminek fokai az erkölcsi normák, működési elve a kilengés és igazodás, s ezt a szellemi mérleget is a változás teszi dinamikussá. Vészhelyzetben mutatkozik meg az ember igazi énje, tartása. Konfliktusok nélkül hihetnénk, már minden akadályon túljutottunk, elértük a lelki békét és egyensúlyt, de elég a legcsekélyebb behatás, máris megbillen a súlyegyen. Úgy mondják, olykor még egy nagy szent is elveszti az önmérsékletét, de az átlagtól az különbözteti meg, hogy hamar visszanyeri egyensúlyát.
A rend nemcsak a káoszból képes kozmoszt, rendezettséget előidézni, hanem az ember életét is szervezetté teszi. Ugyanakkor a rendezettség unalmas is
lehet, az egyensúly monotonná válhat. A stabilitás akár sterilitásba is átcsaphat, amikor a kötelesség lenyomja az életet, a rend megöli a játékot s a törvény a szeretet nyakára lép. Az absztrakt, steril, eszmei egyensúly életellenes, ezért sokan a kételyt tartják dinamikusnak és elevennek. Az egyensúly nem dinamikus – mondják –, s ha az egyensúly önmagában jó volna, nem lenne változás, növekedés, sarjadás. Nyesegetés nélkül azonban elvadul a kert, szabály nélkül nincs játék. A stabilitás legyen inkább olyan, akár a víz jelenléte, hiszen a vízszint mindig igazodik lehetőségeihez, kitölti a rendelkezésre álló teret, ráadásul a nagy planetáris körforgásban is részt vesz. Így az ember belső rendje, a kötelességeinek teljesítése, életútjának befutása a reá osztott szerep betöltésével ténylegesen hozzájárul a mindenség egyensúlyához. Márpedig ez a szerep nem mindig kellemes, hiszen Júdás nélkül nincsen Krisztus, de fény nélkül sincsen árnyék.
Ha az ember nem rendelkezik belső erkölcsi mérleggel, akkor külső fegyelmező eszközként például a törvények, a sors, vagy a karma kényszerítő ereje terelgeti majd. A karma hosszú távon és kozmikus szinten az erkölcsi egyensúly fenntartásának eszköze. A karma tölti be az igazságtalanság és igazság közötti kiegyensúlyozó szerepet. Ahogyan kiált az ember a világba, az úgy visszhangzik feléje. Vagyis a karma nem a sors büntetése, még kevésbé istencsapás, hanem szükségszerű korrekció az élet menetében.
Az egyensúly a filozófiában is használt kifejezés, s azt az állapotot jelenti, amikor az akarat motívumai egyformák és egyik sem képes perdöntő indítékként működni. Egyesek szerint ebben az esetben az akarat szabadon választ. Az ilyen helyzetből adódó tehetetlenségről szól Buridán szamarának példázata, amely két egyforma távolságban levő egyforma nagy szénacsomó közt állván pusztul éhen.
Egyes feltételezések szerint a Föld bolygón csak adott mennyiségű szellemi erőforrások állnak rendelkezésre: adott mennyiségű a tudás, a szenvedés, a szeretet. Minél több ember között oszlanak meg ezek, annál kevesebb jutna az egyedeknek. Ha el is fogadjuk ezt az egalitárius elképzelést, alkalmazzuk csak a szenvedésre: minél többen osztoznak mások, egymás szenvedésein, annál kevesebb teher nyomja majd egy-egy ember vállát. Azonban az anyageloszlásról is azt tartja a tudomány, hogy ugyan izotrop és homogén, mégis vannak benne sűrűsödési pontok, s ez erkölcsi értelemben is igaz: az átlagos erkölcsi normákon túl vannak igen derék emberek, létezik tiszta jóság és koncentrált boldogság. Két tény azonban mindenképpen megállapítható: az erkölcsi egyensúly soktényezős, a hamis egyensúly pedig nem egyensúly.