Mi hajtja az embert? Ha csupán a primer ösztönök, akkor nem is különbözne a primer ösztönlényektől, az állatoktól. És ez nem dehonesztáló, csupán annyit tesz, hogy az ilyen motiváltságú ember a természettel él együtt, a természet része, és a létezésnek ezzel a síkjával kapcsolatos funkcióknak tesz eleget.

Ilyen működés a gyűjtögetés, amit a dolgok legmélyén a lét elvesztésének félelme motivál. A rettegő ember az életszükségleteket gyűjtögeti, ezzel próbálja elaltatni az elmúlás rettenetét. A megélhetés biztonsága és a lét bizonytalansága – micsoda ellentmondás! Egy hős azonban az erényeket gyűjti, s nem a gyűjtögetés erényét gyakorolja, így lesz bátor. Aki csak gyűjtöget, könnyen kispolgárivá válik, és csipketerítős vitrinbe rakott nippekkel igyekszik védeni magát, mi több igazolni a létét. Az emberek által általában áhított dolgok azonban nem célok, hanem eszközök. A vitrin csak talmi bőség. Ellenben a valódi bőség kozmikus princípium, így a bőség szolgálata harmóniában áll a mindenség törvényével. Mindemellett nem gazdaggá kell válni, hanem elégedetté, ez az

igazi belső, szellemi bőség. Tagore szerint rendeltetésünk nem a szerzés, hanem a létezés.

Egy másik motiváló tényező a szabadság. A rabságot általában elvetendőnek tekintik, s a szabadságért, mint elvért hajlandó küzdeni az ember. A szabadság is világalkotó tényező, princípium, aminek tisztelete, megközelítése, szolgálata fontos életfeladat. És ez a módszer, aminek folytán a szabadság át is ruházódik az emberre. És ismét: a külső szabadság helyett a belső függetlenségre kell törekedni, ez az igazi szabadság, amely tehát nem függ feltételektől. A rabság ezért remek alkalmat nyújthat a szabadság vizsgálatára, megélésére.

Amikor az ember elveszti mindenét, tragédiaként éli meg, de ha sikerül átfordítania érzéseit, a szabadság csodás érzését tapasztalhatja. A ragaszkodások elveszítése fáj, de épp ezáltal érezheti meg a szabadságot. Ezt az érzést kell megragadni és fenntartani akkor is, amikor aztán a tárgyak visszatérnek.

A boldogság – milyen eszeveszett mód űzi utána a vágy az embert?! Gyarapítani a boldogságot és kerülni a szenvedést talán jogos törekvés, a legtöbbször mégis a boldogságunk vész oda, s a megpróbáltatásaink szaporodnak.

Vagy ég mögötted a híd, vagy hívogat a túlpart. A motiváció egyik hajtóereje tehát a menekülés valami elől, a másik a törekvés valami felé. Amikor az elérendő célok messze a vélt, sőt a tényleges határokon túlra űzik az embert. A bölcsek szerint el kell menni a legvégső határokig, de nem mártírokra van szükség. A törekvésben is meg kell találni azt az optimumot, ami nem feszít túl, de nem is enged időnek előtte.

Ahhoz, hogy az élet játékát – amely hol komédia, hol tragédia – szépen lehessen lefolytatni, érdemes megegyezni a játék szabályaiban. Sok mindent lehet, de nem mindent szabad. Egyes viselkedésminták ugyan ismeretesek, de a játékszabályok között nem szerepelnek. Bizonyos szintet befutva nem lehet viszszafordulni. Ha előre indultál, minek fordulnál vissza? A hiba sosem a környezetben, a világban, a másik emberben van, hanem az impulzusokra adott reakcióinkban. Vészhelyzetben persze nehéz megfontoltan reagálni, de a tudatosság ebben is segít, és sokszor a higgadtabb nyer.

A túl sok és értelmetlen munkával járó élet elhasználja a testet, a túl kevés erőfeszítést igénylő viszont felemészti a lelket. A megélhetésünket az jelenti, amit kapunk, az életünket pedig az, amit adunk. Az elvek szintjén könnyebb elfogadni a világ állását, az emberek viselkedését, bár ez nem jelenti azt, hogy egyet is kellene érteni velük. A gyakorlati tapasztalatok síkján azonban roppant nehéz egyetérteni az ostobasággal, a távlatnélküliséggel, az erőszakkal vagy a gonoszsággal. Az emberben békétlenség él, az elvek között békesség.