Június vége, nyári napforduló. Hibája az, hogy ez a legrövidebb éjszaka, de erénye, hogy ekkor a leghosszabb a nappal. Melyik érvényesebb? Nyár dereka – ez itt a hegyek közt nem jelent semmit. Jó darabig autóval jöttünk, aztán terepjárókba cihelődtünk át, végül maradt a gyalogszer. A síkon tűző napsütés és egyértelmű nyár – itt, kétezer néhány száz méter magasan orkán erejű szél, lecibál kabátot, havat dob az arcunkba, ledönt a lábunkról. Nem nyár ez, nem az év leghosszabb napja, hanem valóságos sarkvidék, tél a nyárban. Az olvadó hólé alól kikandikáltak a növények, bújtak az első hajtások – itt a magasban minden sokáig várakozik, aztán meg sietve igyekszik érvényesülni. Rövid a nyár, hosszú a tél.
Aztán egyik percről a másikra eloszlik a felleg és megszűnik a szél, hétágra süt a Nap, olvadnak a hófoltok. Vakító a fény, szemlehunyva nézel az ég felé – de csak néhány pillanat, ismét változás, köd száll le, visszasüvít a szél. Ember nem jár erre, csak mi, vándorok. Az imák hegyéről indulunk, innen pazar a kilátás kelet felé, a távolban parányi makett-települések, a sík vidék felől termetes felhőket sodor az éles szél a hegynek. Pára a levegőben, könny a szemekben, víz mindenütt, a hóolvadás mindent benedvesít patakjaival. Süppedős zsombék a hegyi patak mentén, újra és újra összefonódik a patak ezüstje és az ösvény sárga szalagja. Imbolyogva lépkedsz át a zubogó víz fölött, a kisebb-nagyobb köveken egyensúlyozva.
Némán haladunk, még előző nap megegyeztünk a mai koplalásról és némaságról. Kényelemtől megfosztva aszketikus próbának vetjük alá magunkat, hegymászás étlen-szomjan és némán. Kétszeresen koplal a száj, de a némaság tartalmasabbá teszi az amúgy is pazar túrát. Mintha nem is a földön, a hegyek közt járnánk, hanem valami égi ösvényen, ahol csak jó tündérekkel, angyalokkal és szentekkel volna szabad találkoznunk.
A gondolat a bérceknél is magasabban szárnyal, a tekintet a meredélyre szögeződik, de a láb megcsúszik, a bot kapaszkodik, a hó bokát ölel. Zihálsz, de nem nyugszol, mégy tovább. Hol kiver a víz a tűző napfénytől, hol a hátadra dermed a verejtéktől nedves ing, minden viszonylagos. Most havas sávon vágunk át, egyik bakancs a másik nyomában. Az elsőnek a legnehezebb, éreznie kell a csapást, hogy biztonságos úton vezesse a többieket.
Visszafelé tekintve lankás az út, előrefelé viszont meredek. Melyik az igazabb? Belső monológ dübörög a fejedben, ami néha átcsap dialógusba, amikor a roszszabbik éned csatázik a gyöngébbik éneddel. Pedig azért indultál el, hogy jobbik éned találkozzon igazi éneddel. Hol? Mikor? Talán a következő gázlónál? Vagy az emelkedőn túl? A tó partján, vagy csak a csúcson? Menni kell, még nincs válasz. Válladat húzza a hátizsák szíja, s látod, más is ki nem mondott kérdéseket fogalmaz magának, és igyekszik meglelni rá a válaszokat.
Mint kockás abrosz, úgy változik a táj: lapos, a földre simuló törpefenyők, sziklák, hófoltok és elő-előkandikáló apró virágok, vidáman csobogó patakvíz. Ezt a színes kockamintát az ég fényei, vagy azok hiánya ellenpontozza. Itt-ott napfény ragyog a tájon, másutt a fellegfoszlányok vetnek árnyékot a színes földfelszínre, vagy a köd vesz birtokba mindent. Mintha a két raszter elcsúszna egymáson, amikor fény vetül a virágok élénk foltjaira, azok felragyognak, hogyha a köd látszik győzedelmeskedni, a patak csacsogása is inkább morajlássá válik.
És ekkor megmordul a föld. Inkább alatta valami. Megtorpansz, a többiek is hallották? Fülelsz, de semmi, hátha újra szól a moraj? Mintha föld alatti szellemek, rab lelkek mordultak volna. Üvöltés, tompa zúgás, sikító felhang és mély dübörgés. Ezek volnának a várva várt angyalok? Árnyak, sárkányok, föld alatti tellurikus lények, rab kísértetek, leláncolt szellemek, megannyi ellenerő, ellenpont a szabadban, a felszínen kapaszkodókhoz, mihozzánk képest. Mély, tompa zajuk figyelmeztetés a felszínen járóknak: Mi is itt vagyunk!
Aztán csend. Fülelsz. Semmi. Csak a patak csobog, a szél vijjog, a lélegzet zihál. Elszabadultak a föld alatti rabok, vagy visszahúzódtak? Szabadulás-e a leghosszabb nappal az árnyéklények számára? Minden viszonylagos…