Elégedetlenség hajtja az embert? Sokan úgy gondolják, az elégedetlenség, a kíváncsiság viszi előre a világot. Ez ösztönzi kutatásra az embert. De fordítsuk meg a képletet, ne az emberből és a kíváncsiságból induljunk ki, hanem az Igazságból, a Valóságból. Ha ezek képezik a kiinduló pontot, akkor puszta létük olyan affinitást jelent, ami nem maradhat lekötetlenül, és éppen a kutató ember képes lekötni ezt az affinitást, a kutatás elégíti ki a Valóság igényét.
Ha folyton csak magunkból indulnánk ki, állandóan az induktív módszert alkalmaznánk: téglákból raknánk össze az épületet, homokszemekből a tengerpartot és atomokból a csillaghalmazokat. Lehet, hogy megfordítva létezik a valóság? Hogy létezik a tengerpart, ami feltételezi és meg is teremti a homokszemeket? Hogy létezik a szerves mindenség, ami szükségképpen feltételezi az ember létét, aki rá tud csodálkozni erre a csodára?
Akkor a Mindenség elégedetlensége teremti meg az emberi kíváncsiságot? Nos, ez ellenkezne azzal a nagyszabású gondolattal, amit az indiai titkos tanítások fogalmaznak meg:
Teljes amaz – teljes emez; teljességből teljesség lesz.
Teljesből teljest elvéve, megmarad, ím teljessége. (Ísa-upanisad Invokáció)
De ismét fordítsunk a motivációs listán… eddig azt gondolhattuk, az elégedetlenség teremti meg az elégedettséget, a hiány teremti meg a bőséget, a kérdés szüli meg a választ. De a mindenség nem lehet hiányos, amely hiány aztán megteremtene valamit, ami betöltené ezt az űrt. Nem, a mindenség teljes, teljes önmagában, sőt, többlete van. És ez a többlet az a kérdés, amely megszüli a választ, és ez az a válasz, amely megszüli a kérdést, ez az a titok, amely igényli, kiköveteli magának a kutatóit…
Akit az elégedetlenség hajt, a hiány kiszolgáltatottja. Tátongó benső mélységei, tudatának homálya, a bizonyosság hiánya ösztönzi, egy szóval: a félelem. Az ismeretlen félelmet kelt az emberben, s a lét nagy titkainak ismeretlensége kozmikus félelmet gerjeszt benne. Ezért igyekszik valamilyen módon mindenki legitimálni önnön életét. Valamely magyarázatot, értelmezést találni, amely elcsitítja a rettenetet, betölti a tátongó hiányt…
A legtöbb ember hiánytól hajtva működik. Az ember egyik végső óhaja az, hogy őt szeressék. Amikor hiány van a szívében, annak betöltését mástól várja, ez a szeretet-éhség. Ez ösztönzi kutatásra, ez hajtja egyik társtól a másikig, egyik hiedelemtől a másik káprázatig. A legtöbb ember hiányból szeret. Ám az ember másik óhaja, hogy ő szerethessen, s ha sorrendiséget kell felállítani a két óhaj között, bizony tudjuk: ez a második fontosabb. Azonban erre csak az képes, akinek többlete van, aki hajlandó osztozni. Egyszer egy három fiúgyermekét nevelő anyukát megkérdeztek, hogyan tudja megosztani szeretetét fiai között, mire csak azt mondta, az nem megoszlik, hanem megsokasodik…
Igen, másokért élni gyönyörűség, olykor keserves, de mégiscsak felemelő gyönyörűség. Az is igaz, ennek megéléséhez partnerekre van szükség. Ahhoz igen nagy szentnek kell lenni, hogy valaki teljesen önzetlenül, a viszonzás teljes hiányában, vagy éppen az elutasítás ellenére is kitartson a szeretet gyakorlásában. Hiszen olyan jól esik a visszajelzés…
A test elégedettsége a kényelem. Az értelem elégedettsége a tudás. A szív elégedettsége az érzelmi beteljesülés. De a lélek elégedettsége a végső hazatalálás, a szabaduláson túl a lelki otthon melege, a megvilágosodáson túl az isteni rajongás, a tökéletességen túl az érzelemgazdag isteni szeretet.