Különös hely: egy már nevenincs falu az erdő mélyén. Az egykori főutca mára dűlőútnak sem nevezhető, a házak romokban, itt-ott egy még épen álló épület. Némely kapun még lakat, talán a kamra mélye rejt még valamit, de mindenütt az enyészet, az elmúlás szaga, látványa és érzete az úr. A sok kidőltbedőlt rom mellett épületes látvány az elhagyott templom, ez erősen áll még, igaz porréteg fedi az oltárt és a feszületnek is csak a helye látszik, de maga az épület még áll… Ha egy település temploma még áll, akkor még nem halt meg a falu, hiába kísértetdűlő a főút. Az is igaz, vége annak a településnek, ahol emberek még élnek, az asszonyok trécselnek a házaik előtt, miközben a gyereket ringatják, de a templom romokban áll. A beszakadt tető elárvulttá teszi az Isten házát, s a szellemi megroppanást előbb-utóbb a fizikai halál is követi.

Mély gondolatok, még mélyebb hallgatások – lassan peregnek a pillanatok. Magunk mögött hagyjuk a liánok és fák által benőtt települést, a ritkán taposott ösvényen andalgunk visszafelé. Mögöttünk a holt falu, előttünk a csapat elevenebb része, akik hamarabb indultak. De most megtorpant a csapat, a távolból is látszik, megálltak a gulya mellett. Vagy kétszáz tehén áll lomhán, köröskörül, mozdulatlanul. Valami várakozás, feszültség van a levegőben. Barátaink álldogálnak, a tehenek álldogálnak, mi még hallótávon kívül, de az értetlenség hulláma megcsap bennünket is. Szaporábbra fogjuk, a ritka szó is elapad, marad a sietős lépés.

Mikor a közelbe érünk, oldódni látszik a rejtély, de erősödik a feszültség. A gulya közepén a legény egy tehénnel foglalatoskodik: éppen ellik a jószág. Kiabál a legény, jönne már segítség, de városiak a kirándulók, senki sem ért a jószágokhoz. A legény nem bír a feladattal, kiáltozik, de csak nem indul meg senki. A több száz jószág pedig vár. A tehenek érzik az élet, a születés misztériumát. Mint egy virág szirmai, a középütt vajúdó jószágot körös-körül övezik, mind feléje bámul, farral a mulandó világ felé, orral a megszületés csodája felé. Látom, a legény verejtékezik, már-már feladja. Én sem ellettem még jószágot, de megindulok feléje. Azért kétszáz tehén között utat találni… Mint az asszonyok, úgy állják körül a születendő élet csodáját – mi keresnivalója itt egy férfinek?! Ha megorrolnának, könnyen eltiporhatnának, de nem, finoman, elegánsan, mi több együttérzőn utat nyitnak, valósággal noszogatnak, hogy siessek. Hamar ott vagyok középütt, megszűnt a külvilág, csak a tehenek várakozó, tehetetlen, de reménykedő ábrázata látszik: a szemük annyira emberi! Most itt van a világ közepe, megszületni készül egy jószág, az élet misztériuma, jaj csak nehogy átforduljon a halál misztériumába!

A legény rám néz, szavak nélkül is értem, már kilóg a borjú csüdje, de nem bírja a jószág, kevés a tolás. Nekünk kell húznunk. Iszamos a csüd, csatakos a kéz, verejtékes a homlok, s ott a mező közepén, a száz és száz tehén szempár sugarában küzdünk az életért. Vérben és mocsokban – hátrapillant, ránk néz a tehén, a létezés és születés eme kozmikus megtestesítője. Ott van benne az örök anya, az élet titkának továbbadója, nem is jószág ez, valóságos intézmény, egy princípium. Esedező a tekintete, látszik ő éppúgy megfáradt, mint a legény, aki egyedül nem bírt a borjúval. Még egy rántás, kicsúszik a kezemből a pata, újabb fogás, a legény is erőre kap, megjelenik a kicsi orra, a feje, még egy kicsit, húzzuk-vonjuk, aztán hirtelen csuszszanással a földre huppan egy új élet, a rúgkapáló bornyú. Éledezik, vagy haldoklik – még nem dőlt el. Anyja odébb támolyog, mi a legénnyel csak pihegünk. Odaszagol, majd elfordul a tehén, a kicsi kapál a lábaival. Bennem megdermed a gondolat: idegen vagyok én köztük, hátha megérezte a szagomat az ivadékán, s nem fogadja el?! De int a legény, ő nyugodtabb, s mikor a fáradalmakból felocsúdik a jószág, odafordul és megnyalja borját… kezdődik a fürdetés. Gyöngyöző homlokkal és könnybe lábadt szemmel, könyékig csatakosan kezet fogok a legénnyel, aki int, most már minden rendben lesz, egyedül is boldogul. Megtörtént a csoda, ott a mérhetetlen nagy világ kicsinyke kis közepén megszületett az Élet, a tehéncsorda virágszirmai továbbra is oltalmazólag veszik körül a szentséget, én pedig szótlanul botorkálok ki a körből, rám már nincsen szükség… de nekem nagy szükségem volt rájuk. Haló falu és születő borjú, élet és halál, kezdet és vég, házak és jószágok, ember és állat – összeérnek a végpontok, és a halott vályogtéglák mulandósága fölött győz az eleven élet.