– Mester, kérdezhetek? – szólt tisztelettel a legifjabb növendék, majd mikor bólintott a mester, folytatta. – Azt szeretném megtudni, hogyha választhatnál, mit vinnél magaddal egy következő életre? Tudom, terád az üdvösség vár, de mégis: mik a te kincseid?
Feszült csönd állt be, mindenki megdermedt. A kérdést rendkívül provokatívnak találták, ilyet senki sem mert volna nekiszögezni a mesternek. Láthatóan ő is meglepődött, de mivel kedvelte ezt az ifjú növendékét, s megérezte kérdésében az őszinte és ártatlan kíváncsiságot, nem neheztelt.
– Hm… a kincseim! – szólt kimérten, majd élénkebben folytatta. – Ezt a kérdést inkább hadd tegyem föl én nektek! Ha választhatnátok három kincset, amit magatokkal vihettek, miket választanátok?
Az egybegyűltek magukba szálltak, majd sorban szólásra emelkedtek.
– Én magammal vinném a világnézetemet, mert szeretem olyannak látni a mindenséget, amilyennek látom, aztán a szeretetteimet és végül önmagamat, hogy ne vesszen el az, aki vagyok és amivé váltam.
– Én az Istenbe vetett hitemet vinném, ha már belépett az életembe, hát maradjon! Aztán magammal vinném a szolgálatkészséget, mert folyton ezt erőlteti, akkor ez bizonyára fontos neki. Harmadjára vinném a fanyar humort, mert még mindig önmagamon tudok a legjobban nevetni!
– Szerintem fontos az őszinteség, az együttérzés és a tisztaság, a gondolatok, a test és a cselekedetek tisztasága, én ezeket vinném magammal.
– Az én elérendő kincseim, amiket szívesen magammal vinnék, az önátadás, ami segít a helyes irány követésében, a létem tisztasága, amire a helyes gyakorlás vezet, végül a jellem tisztasága, az erények, amiket meg kellene még szereznem.
– Én a magasztos eszményeket vinném magammal, eszmények híján nem érdemes élni. Bár még nincs a birtokomban, de magammal vinném az alázatot is, és végül azt a hajlandóságot, hogy mások hibáit ne is lássam, s csak a jó tulajdonságaikat vegyem észre.
– Amire én gondolok, az a remény bizonyossága, hogy egyszer mindannyian célba jutunk, aztán a sok hasznos tudás, amit sikerült elsajátítanom, végül az öröklét tudatosításából fakadó megnyugvás.
– Amit én magammal vinnék, az a hazaszeretet, az az érzés, amikor nem mérlegelek, aztán a fiam mosolyát, mert ez olyan nagyszerű érzés. A harmadik pedig az istenkép, ami bennem él. Ez számomra egyszerre nagyon személyes és egyetemes…
– Én szívesen magammal vinném a nyitottságot, vagy inkább a nyíltságot, igen, a nyíltságot, aztán a természet szeretetét, mert nekem a természet az Isten a dolgokban. A harmadik pedig a kíváncsiságom, ami a megszerzett Igazság felé hajt.
– Az én három kincsem a testi adottságaim, a tapasztalataim és a Napfény, én ezeket vinném magammal!
– Nehéz volna hirtelen összefoglalni, mégis, kincsnek tartom a megőrzést, a dicsőítést és az ünneplést. Ez három nagyszerű kincs, de ha lehet, én még három dolgot vinnék magammal: a szeretetet – Isten iránt, a mesterem iránt és a közösség iránt, a bölcsességet, ami számomra az Isten és az ember közti szeretetkapcsolat tartalma, végül az életet, mert az az Isten lehelete.
– Én egyszerűbb kincsekre gondolok. Szeretném, ha mindig meg tudnám különböztetni az igazat a hamistól, szeretnék jó emberré válni és az is maradni, és szeretnék egyenlően bánni minden lénnyel.
– Az én három szent kincsem a következő: az őszinteség, az odaadás és a szeretet, én ezeket szeretném magammal vinni!
– Én arra vágyom, hogy szerethessem Istent és soha ne tagadjam meg őt. Szeretnék majd a következő életben is gondoskodni másokról, és boldog volnék, ha a sikereimet másokkal is megoszthatnám.
– Komolyság, hűség és a fejlődés iránti elkötelezettség – ez az én hármasom! – szólt utolsóként a legifjabb, akitől a kérdés eredetileg származott. Elégedetten nyugtázták egymás válaszait, hiszen egymás helyett is szóltak, s így nem három, hanem harminchárom kincs is terítékre került. Nem várták a tanító válaszát, tudták, nála a nem válasz is jelentőségteljes mondandó. Ezért meglepetve fordultak feléje, amikor lassan, kimérten megszólalt:
– Nos, hadd feleljek én is a kérdésre! Amiket én szívesen magammal vinnék, az elsősorban a mesterem … – és itt kissé megállt, alig észrevehetően megremegett a szája széle, de folytatta –, másodsorban a növendékeim, és harmadsorban az a belátás, amire jutottam általa, általatok.