Felütöttem a könyvet. Későre járt, fáradt is voltam, de erőt vettem magamon. Tisztában voltam vele, nehéz olvasmány vár rám. Az igazság zsarátnokának fényében bölcseleti mű, olykor nehezen követhető, bár így is tanulságos. Sokszor száraz a szöveg, máskor meglendül és magával sodor. Nem a történet, mert a bölcselet és a történet nem feltétlenül vág egybe, hanem a gondolatmenet nagyszerű árama.

Az önvalóhoz vezető út… Micsoda fejezetcím! Igen, az önvaló! Ahány ember, annyiféleképpen érti. Van, akinek személytelen princípium, másnak az önmegvalósítás célja. Van, akinek a lét, van, akinek a tudat. Nekem a boldogság, mert mégsem lehet más a végső szó, mint a boldogság és szeretet.

Így szóljon a mester:… De hát ki beszél? Általában a mesterek beszélnek, most meg a mestert instruálják? Akkor ez egy tanítóknak szóló kézikönyv, nem? Milyen különös.

… A Lélek városában van egy kicsiny lak (a test), abban egy kicsiny lótuszvirág (a szív) s abban egy kicsiny űr. Ami ebben a kicsi űrben rejlik, azt kell kutatni, azt kell felismerni! És ha megkérdik: „De mi az, ami ebben rejlik, mit kell kutatni, mit kell megismerni?” Így feleljen erre: „Amekkora a világűr, akkora a szív eme ürege is. Magába foglalja az Eget és a Földet, a tüzet és a szelet, a Napot és a Holdat, a villámot és a csillagokat, és felölel mindent, ami a Földön létezik, vagy ami majd lesz.”

Milyen költői! Kint és bent, fönt és lent, minden összefügg mindennel. A cseppben ott az egész tenger… A szív e titkos zuga – valójában éppoly tágas, mint a világmindenség? És magába foglal mindent, mindent? Persze, mondják, hogy az ember egy kicsiny univerzum, az univerzum pedig egy hatalmas élő test… De hogy belefér minden?

S ha megkérdezik: „Ha a Lélek eme városa mindent magába foglal, minden lényeket és minden vágyakat, mi marad meg ezekből akkor, amikor hatalmába keríti őt az öregkor s elenyészik?”

No igen, az elmúlás. A tetszetős gondolatok egyszer véget érnek. Az öregkor, amikor én felejtek el mindent, s az enyészet, amikor majd engem felejtenek el… Nem kellemes.

Így feleljen erre: „Nem vénül a lélek együtt a testtel. Ha a testet meg is ölik, őt meg nem ölhetik. Ez a Lélek igazi városa s nem a test, ez az, ami magába zár minden vágyakat. Ez a bűntelen, nem vénülő, halhatatlan, szenvedéstől, éhségtől, szomjúságtól mentes Lélek – igaz a vágya, igaz a döntése.”

A kis lélek a nagy Lélek városa? Különkülön, vagy együtt? Nem is volna logikus, hogy a test adjon otthont az isteni Szellemnek, mennyivel izgalmasabb, hogy az emberi lélek a nagy Szellem otthona? Hogy is mondják, szikra és tűz? Éget mind a kettő, ebben egyek. A szikra lényege a tűz, de a tűznek nem lényege a szikra... Igaz a vágya – vagyis igazvágyó, a valóságra vágyó. Ez nem is lehet más, mint a kis lélek, mert a nagy Szellem maga a valóság, miért vágyna önmagára? Úgy gondolom, aki igazvágyó, annak már nem evilágiak a vágyai. Nem lehet másképp, minthogy ezek a vágyak – ha még egyáltalán vágyaknak lehet nevezni őket – a végső valóságra irányulnak. Ha egyikük az igazvágyó, vagy igaz vágyú, akkor másikuk lesz az igaz döntésű, akinek a szándéka mindig valóra válik. Az igaz döntésű amit elhatároz, minden különös erőfeszítés nélkül teljesül. Hát ez nem én vagyok.

S ahogy itt a Földön elenyészik minden, amit az ember erőfeszítésével elért, ugyanúgy elenyészik mindaz, amit áldozatai fejében nyerhet egy jobb világon. Ezért aki úgy távozik e világból, hogy nem ismerte meg a Szellemet és nem igazvágyó, az egyetlen világban sem lesz szabad. De aki úgy távozik e világból, hogy megismerte a Szellemet és igazvágyó, az szabad lesz bármely világban.

Hiszem, igen, hiszem, hogy a szívben lakozó lelket nem éri halál vagy romlás. A kísértések szele megcsapja, de fényét elrabolni nem tudja. Igazvágyó, a káprázat már nem téveszti meg. És ha felismeri Istent is, akkor szabaddá lesz. Nem a világi lét káprázatát kergeti – milyen bölcs! Nem elégszik meg a kópiával, neki az eredeti kell. Ha odaadta magát az Igazságnak, már nem a saját életét éli, már nem magának él: én a tiéd… S a szeretet szeme elől az Isten sem tud elrejtőzni: … s te az enyém. Egy mindenható Isten és egy meghódolt híve – ketten együtt legyőzhetetlenek ők. Talán így van igaza a misztikus költőnek: „Tudom, hogy nélkülem Isten egyet se szusszan, / S ha én elpusztulok, az ő lángja kilobban.” (Angelus Silesius)