Én és a természet

Kapálgatok a tanyasi kertben, nagyszerű munka. A tanyavilág végtelen, a puszta egészen a horizontig tart, meg még azon is túl. Itt-ott facsoportok, a távolban erdősáv, messzi az út szalagja kanyarog. Én és a természet…

Szép időjárás, ragyogó napsütés, hasznos időtöltés, és még gondolkodni is lehet közben. Ahogy felnézek a kapálásból, a déli láthatáron valami gyülekezik az égen. Rekkenő a hőség, folytatom kétkezi és gondolati elfoglaltságomat. Egyszerre szinte észrevétlen változást tapasztalok. Elcsöndesedik a természet, nincs zümmögés, nincs fuvallat, a madarak is megültek. Ahogy felnézek, már nem az ég alján, a távolban gyülekezik valami az égen, hanem közelít. Vihar a rónaságon? Ameddig a szem ellát, sík vidék, a szomszéd tanyaházak megbújnak a kis akácligetekben, csak a beavatott tudja, hogy ház is rejlik alattuk. A kellete korán jött esőt meghálálja a föld, szomjúhozza a csapadékot, áldás az.

Nézem a láthatárt, és elfog a kíváncsiság. Nem fellegek gyülekeznek, hanem egyetlen hatalmas felhő. Szó szerint elsötétül az ég, a mélykék felleg maga alá

gyűri a puszta sárga és zöld, és mindenféle színeit. A természet dermedten vár valamire. Támasztom a kapa nyelét, és csak bámulom a látványt. Errefelé a szél és az eső északnyugat felől jön, de ez a felleg délkeletről kerekedik, a megszokottal éppen ellentétes irányból. Meglódul a szél, előbb csak egy-egy fuvallat, majd erősebb lökések. A felleg egyre nagyobb darabot harap ki a ragyogó nyári égboltból, és sötét bendőjébe gyömöszöli. A láthatáron porfelhő támad, ott már erős a szél.

Magával ragadó a látvány, hagyom a kapálást. Az megvár, ez a felleg, ez a vihar meg egyszer van egy életben. Már értem, miért hallgatott el minden, miért dermedt meg a természet. Ide hallik a vihar förgeteges előkészülete. A felhő már a fél eget elfoglalta, és mint egy hatalmas óceánjáró úgy közeledik a puszta tengerén. Nem látni a magasát, óriási!

Elhatározom magam, most, most végre szembeszállok a viharral! A gondolatot nehezebb megfékezni, mint a szelet, hát majd most meglátjuk! Az óceánjáró felleg egyre hatalmasabban közelít, a széllökések is hevesebbek, szaggatják a lombokat. Aztán megérkezik az eső, előbb egyegy hatalmas csepp, mintha fekete petyetkéket szórna a homokba a szél. A vihar minden részlete egyre erőteljesebb: sötétül az ég tónusa, a szél tombol, már száguld az óceán-felleg, s mint a vizeket hasító hajóorr, a felleg éles csúcsa egyenesen felém tart. A természet sír, a port elverték az eső első hullámai, a fák fölteszik maguknak a kérdést: meghajlunk vagy meghaljunk? Engem is magával ragad a tombolás, elhajítom a kapát, leszaggatom magamról a ruhát és égnek emelt karral belekiáltok a mindenségbe: Hát jöjj vihar, mérkőzzünk!

Több se kellett, felbőszült az addig sem szelíd vihar: a szél fergeteges, zúdul az eső, de nem mintha csak dézsából öntenék, nem… mintha kavicsokkal dobálna, vagy korbáccsal verné a testem, elviselhetetlen kínnal szántja a bőrömet. Nem esőcseppek ezek, hanem ólomkarmok. Még beleüvöltök a viharba, de már nem hallom a hangom, azt sem tudom ellene kiáltok-e, vagy magamért. A hatalmas felleg mintha a földet súrolná, úgy érzem, legázol és keresztül dübörög fölöttem. Már előttem van, nem közelít, hanem beborít, maga alá gyűr és megsemmisít. Bokáig vízben állok, aztán a szél ledönt a lábamról, beletaszít a fortyogó áradatba. Próbálom összehúzni magam, de mindhiába, az esőkorbács úgy érzem felszaggatja testemet, nincs menekvés. Győztél, Természet, megadom magam!

Csak ennyi kellett? Néhány pillanat, az ólmoskorbács-eső permetezésre vált, a szél elül, elszáguldott a tengerjáró és friss esőszag maradt a nyomában, pár perc, s a Nap is kisüt. Megtépázva, megalázottan, testem és önbizalmam fájó sebeit tudomásul véve vizsgálgatom, hogyan is állunk: én és a természet…