Legtöbbünkben keveredik a hit, a vallás és a felekezet fogalma – egyiket mondjuk, a másikat értjük, és a harmadikat gondoljuk. A hittel még csak-csak elboldogul a modern ember, a többi fogalommal sokkal nehezebben bánik.

Hogyan jutottunk el a vallások devalválódásáig? Hogyan vesztette el az ember a hitét? Miért vált a vallás, vagy az egyházban gondolkodás egyfajta ódivatúság szinonimájává, meghaladott társadalmi kísérletté?

„A közönséges ember szerint a vallás igaz, a bölcs szerint hamis, az uralkodó szerint hasznos.” – írta ifjabb Seneca az ókori Rómában. Igaza volt, vagy sem? Igaz-e a mondás: Mundus vult decipi, ergo decipiatur – A világ azt akarja, hogy becsapják, ezért be is csapják. Hol a határ a fundamentális felvilágosultság és az elvakult fundamentalizmus között? Mikor és mitől torzul ideológiává a teológia? Mi a létjogosultsága a vallásosságnak a harmadik évezredben?

Sokan úgy tartják, a világ története s benne az emberiség története a fejlődés története – az ősi idők egyszerűbb és primitívebb állapotaitól az egyre tökéletesebb és szofisztikáltabb jelenen át egy majdan megvalósuló álomig, amit egyesek az evolúciónak a biológiáról a társadalomra és a tudatra történő áthelyeződésétől remélnek. Mások ellenben az emberiség történelmében a hanyatlás történetét látják, a hajdani tökéletesebb vagy egyenesen paradicsomi állapotoktól a történelem süllyesztőjén át a végső lebomlás felé tartó folyamatnak. Világfelfogások ütközéséről van szó, olyan szembenállásról, amely ugyanazoknak a jelenségeknek – például a történelemnek vagy a társadalmi állapotoknak – a szögesen eltérő értelmezéséből fakad.

A Szent Pál szeretethimnuszában említett – nevezzük így vallási-erkölcsi szentháromság, a Hit, Remény, Szeretet mellett a francia forradalom óta explicite is megfogalmazódott egy polgári quasiszentháromság: a szabadság, egyenlőség, testvériség eszméje. Az egyház vagy a vallás kritikusai talán joggal említik, hogy a páli három eszme nem gyökeresedett meg az emberiség legutóbbi kétezer éve során, s a vallás nevében a hit helyett elvakultság, a remény helyett beletörődés, a szeretet helyett pedig fenyegetés vagy bűntudat látszik érvényesülni.

Azt csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a polgári szentháromság sem jutott mélyrehatóan érvényre, hiába harcoltak ennek az eszmének a szolgálatában oly hevesen az egyházi intézmények és tanok ellen.

A hit a szellemi látás egy formája.

De tegyünk különbséget egy további hármasság elemei között, és határozottan különítsük el a hit, a vallás és az egyház fogalmát! A mi definíciónk szerint a hit a szellemi látás egy formája (!), egyben az ember egyik legbensőbb sajátja s ebből fakadóan egyik legnagyobb ereje. A hit ebben az értelemben emberformáló tényező, egyfajta megvilágosodás közeli állapotot jelent, egyetemes vonása az emberi mivoltnak. A vallást optimális esetben formalizált hitnek tekinthetjük, amelybe ugyan vegyülhetnek világi és másodlagos elemek, a tömegek számára mégis nélkülözhetetlen és egyértelműen megfogalmazott kapaszkodót nyújt. És ne feledjük, minden ideológia mutat vallásos jeleket: a tudományosság éppúgy, mint a politika vagy a hitetlenség; megvannak a papjaik, a dogmáik, a szakzsargonjuk és sokszor az inkvizíciójuk is.

A legszűkebb kategória az egyház vagy felekezet, amely a csoporttudatra, sokszor a kiválasztottság tudatára épít, általában elválaszt más felekezetektől vagy általában az emberektől, s itt mutatkozik a legtöbb veszély a kirekesztő, fundamentalista és fanatikus szellem megnyilvánulására. Az ilyesfajta értékvesztés helyett érdemes visszaállítani a fogalmak legnemesebb jelentését és tartalmát.