Könnyen félreérthető felhívás. Mi lett légyen a hír? Talán valami újdonság, aminek hírértéke van? Rossz hír, avagy jó hír, kellemetlen vagy kellemes esemény üzenete? Vagy talán a hírnév, a becsvágy keresése, a híressé válás óhaja? Mások figyelmében fürdeni – hány ember kívánsága ez!? Hírességgé válni azonban terhes dolog. A hír hajszolása végett az ember már nem is a saját életét éli, látszatéletének a rabja. Kiszolgáltatottja lesz egy veszélyes kábítószernek, mások figyelmének, s e figyelem elnyerése érdekében bármit feláldoz.
Ráadásul egy karneváli világban minden a visszájára fordul: szép a rút és rút a szép… A legtöbb esetben a kétségest és bizonytalant állítják példaképül, s a jót kifigurázzák. A megfordított világban a becstelen a mértékadó, és az erényes a kivételes.
De érvényes a mondás: minden csoda három napig tart. Hírességek jönnek és menthetetlenül eltűnnek, gyakorlatilag nyomtalanul. Bizonyára létezik számtalan olyan ember, akiről senki sem tud, akiket nem kap szárnyára a talmi ismertség, ám hozzájárulásuk a mindenség
rendjéhez összehasonlíthatatlanul nagyobb, mint a hulló csillagoké.
Keleten a hírnév utáni sóvárgást az öszvérvizelethez hasonlatos hitványságnak tekintik. Akkor bizonyára nem ilyen hírről van itt szó, még kevésbé korunk bulvár híreiről, amik roppant torzan, csak a negatívumok alapján mutatják be a világot. Amennyiben hírt keresnénk, leginkább az örömhírt, a jó hírt (evangelion) kellene keresni, ami arról biztosít bennünket, hogy az Abszolút Igazság igenis létezik.
Kétféle irányból indulhat az ember valaminek a keresésére: vagy a hiányból eredően, vagy többletből eredően. Amíg a világi hívságok kiszolgáltatottjaként létezik az ember, a hiányait igyekszik betömködni, ezért keresi a hírességet. Akinek többlete van, az más miatt keres: osztozni szeretne. Ha magamnak keresem a hírt, akár az erények halmozásával is, az még mindig lehet puszta önzés, becsvágy. Ám ha a hírt, vagy bármi egyéb nemes eszményt annak az értékéért keresem, akkor az szellemi minőség.
A Keresd a hírt! tehát nem kommunikációs feladat, és a helyes értelmezéshez elengedhetetlen a kulturális kontextus ismerete. A sztoikus filozófiában például a hír, az ember jó hírének egyedüli forrása az erény. Az erényes életvitelből származó jó hír az egyetlen olyan eszmény, amiért élni érdemes, s nem a megbecsülésből fakadó jóérzés miatt, hanem pusztán az erény követése, a megfelelés szépsége miatt. Valójában tehát nem a hír kereséséről, hanem a hír forrásának, eredetének kereséséről van szó. Egészséges erkölcsi értékrend szerinti közegben az erény teszi híressé az embert, az erkölcstelenség pedig hírhedtté. A szentencia tehát az erényes életvitel gyakorlására és az egészséges morális érzék kibontakoztatására hív fel. Önmagunkban és mások viselkedésében is ezt kell keresnünk. Ezzel megfelelünk az erények gyakorlása követelményének, de nem elegendő bizonyos erkölcsi tételek eszményítése, hanem azok társaságát is ajánlatos keresni, akik erkölcsi alapon híresek. Jó társaságban könnyű emelkedni.
Madarat tolláról, embert barátjáról. Farkasok közt csak üvölteni tanulsz meg, sasok társaságában viszont egyre magasabbra szárnyalhatsz. Aki nem segít a kapaszkodásban, azt szeretné, hogy csússz-mássz. Ne kövess olyan embert, aki sehová se tart. Akik nem tesznek téged többé, azok végső soron csak kisebbé tesznek. (Gandhi)
A hír, híresség végső soron isteni tulajdonság, még pontosabban a hírnév egy istennő, rokon a szerencsével s annak istenasszonyával. De az igazi hírnevet az örök világban jegyzik, a földön minden mulandó…