Élete során az ember számtalan metamorfózison megy keresztül. A csírasejtekből megindul az embrionális fejlődés, világra jövetele után az egyedfejlődése, érett korában utódai születnek, majd az enyészet során ismét módosul – a test az élő állapotból élettelenre redukálódik. Ezért igaz a közhely, hogy csak a változás állandó, vagyis a metamorfózist konstans életformáló tényezőnek tekinthetjük.
Szorosan értelmezve a metamorfózis alakváltást jelent, és bizonyos szakterületeken használatos, így a biológiában, a kőzettanban, de a mitológiában is. A biológiában a metamorfózis legszembeötlőbben a rovarvilágban figyelhető meg, amikor a petéből kibúvó szervezet nem is hasonlít elődeihez, s csak egy bizonyos alakváltozás után hasonul azokhoz. Pillangó – pete – hernyó – báb – pillangó, s így tovább. Így vázolható fel az alakváltozások sora, amely visszahajlik az eredetire, és így a lineáris fejlődés vonalát visszacsatolja a ciklikus haladás pályájára. Ugyanez figyelhető meg a növényvilágban a növény – mag – gyümölcs – mag – növény ismét láncolatban, vagy az ember – csírasejt – magzat – ember újra sorozatban. A kozmosz életében is megfigyelhető az efféle alak- vagy fázisváltás, amikor egy-egy csillag vörös óriásból fehér törpévé, vagy éppen fekete lyukká válik.
A kozmoszban a metamorfózis két irányban valósul meg. Az egyik a horizontális metamorfózis, aminek jó példája a szerves élet megjelenése. Márpedig a szerves élethez csak ugyanaz az anyagkészlet áll rendelkezésre, ami az égitesteket is alkotja. Ezért mondhatjuk, hogy az emberi test is csillagpor. A fizikai szervezetek, testek vonatkozásában gyönyörűen valósul meg a létezés nagy harmóniája, az együvé tartozás alapigazsága. Ezt a fajta összeköttetést tekinthetjük horizontálisnak, ami tehát a fizikai jelenségvilág egyneműségét sejteti, attól függetlenül, hogy ez az egynemű kozmikus anyag tömérdek különböző alakot ölt épp a transzformáción keresztül. Ha kellő távolságból vizsgáljuk a jelenségeket, felismerhetjük azok egységét, egyszersmind különbözőségét, sokrétűségét is; így teljes a kép. A kozmikus anyag efféle szerveződése a létezésnek egy bizonyos spektrumát fogja át, egy bizonyos mezőt takar ki a létmindenség végtelenségéből. Az egyes rendeződési szintek és metamorfált alakzatok dinamikus, hierarchikus, holisztikus rendben működnek együtt, még ha olykor az egyes síkokon diszharmóniát tapasztalunk is.
A másik a vertikális metamorfózis, a különböző létsíkok közötti összeköttetések hálózatrendszere. Földi világ és égi világ, evilág és túlvilág… Ahogyan a fekete lyuk másik oldalát egyelőre még nem tudjuk feltérképezni, a metafizikai csatornák túloldala is ismeretlennek, sőt megismerhetetlennek tűnik. Pedig a vertikális metamorfózisra is találunk ezer példát, amikor tehát a létezés-mező különböző síkjai között teremt kapcsolatot az alakváltás.
Finom lényed és tetted ahhoz tapad, / minek gondolatban szenteled magad.
(Brihadáranjaka-upanisad 4.4.6.)
Az átalakulás az emberi nem, az állatok, növények és élettelen objektumok között mehet végbe bármely irányban: virágból ember, emberből állat, s így tovább. Az átváltozás általában külső, felsőbb hatalom beavatkozására történik meg áldás- és jutalomként vagy büntetés- és bosszúképpen. Ezek a machinációk gyakran áttételesen vagy automatikusan érvényesülnek, például a szarvas nyomába lépés folytán változik szarvassá az ember, vagy valamely tárgy közvetíti a varázserőt.
Kirké például disznóvá változtatja Odüsszeusz embereit, Lót felesége sóbálvánnyá lett, s a népköltésben a sírba temetett szerelmesek rózsabokrok gyanánt nőnek és fonódnak egybe. Ez három kiragadott példa a vertikális metamorfózis végtelen tengeréből, de rámutatnak a változás három alapdimenziójára: a genetikus, a kronologikus és a mitikus vonatkozásokra.