Nagyapám madarász volt. A madarász egy archetípus: Papageno a jámbor megszemélyesítője, s a mitikus csapdaállító a gonosz madarász. Nagyapám sem nem ez, sem nem az, ő a természet kedvelője volt. Ifjabb korában nagy ragadozókkal is foglalkozott, vastag pólyával védett karján ölyveket és karvalyokat tartott, s a ház előtt álló terebélyes platánfáról egy befogott, röpszíjra vert vércse röptetésével űzte el a zavargó galambokat, akik ezt a veszélyt generációkra megjegyezték.
Nagyapám igazi madarász volt: maga készítette a hálókat, saját maga faragta szerszámokkal kötötte a zsebes függőhálókat és a csapóhálókat, amiket aztán mogyorófa botokkal támasztott ki a madáritatóknál. A kalitkákat is maga készítette: az aprójószágok sokaságának való nagykalitkát, ami valóságos mestermű volt: zöld falécek, szép, egyenletes, huzalból való rácsozat, ügyes fülekkel záródó ajtók, ülőbotok és itatók, etetők… A közepes magán-kalitkákat, amikben kedvenceit, a fülemüléket tartotta egyenként, és a csaliként szolgáló apró magánzárkákat, amiket csak a befogáshoz használt, ezekben helyezte ki a hívót, aki dalával szólongatta fajtársait, odacsalogatva őket a kandlihoz, a rugóskeretes kis csapóhálóhoz. Röptéről ismerte a jószágokat: csíz, zöldi, csilp-csalp füzike, fülemüle, barátka, poszáta, sármány, pinty, süvöltő, meggyvágó, keresztcsőrű, vörösbegy és rozsdafarkú, csücsörke, tengelice és zsezse, kenderike és fenyőpinty, pityer és barázdabillegető, télen a csonttollú madár – gyermekkorom ismert varázsigéi, mert hogy sokszor vitt el magával erdei útjaira nagyapám. Száz és ezerszám fogta és gyűrűzte a madarakat, kis énekeseket és téli vándorokat, ha kellett, filmekhez statiszta verebeket vagy galambokat. Füzetekbe írtuk az alumíniumból való gyűrűk, e széles lábperecek sorszámait. Ezeket könnyen rá lehetett illeszteni a kis madarak vékony lábacskáira, nem zavarta őket a könnyű gyűrű. Nagyapám nagy fémkarikára sorjázta a kirándulások előtt a gyűrűket, hogy a befogott jószágokat gyorsan újra útjukra bocsáthassa, miután ellátta őket a jelzésekkel. Aztán a Madártani Egyesület évkönyveiben bújtuk a lajstromokat, ahol az ő gyűrűinek a számai is szerepeltek, az ismét befogott kis jószágok lábairól leolvasott számokat messzi vidékről is visszajelezték egymásnak a madarászok.
Ahogy korosodott, egyre ritkábban járt madarászni. Nagy ragadozók már nem is voltak a figyelmében, aztán elmaradoztak a kedvencek, a fülemülék, akik sok gondoskodást igényeltek. Már nem használta a hálókötő szerszámot, elajándékozta a kalitkákat és a felszerelést. Maradt a nagy kalitka, benne tucatnyi kis jószággal. Ropogtatták a magot, kortyolgatták a vizet. Az egyre ritkuló kirándulásokról előbb még érkeztek új madárkák, aztán el-elmaradozott az utánpótlás. Az öreg már nem járt ki az erdőre.
Ült foteljében, meg-megnézte madarait, akik lassan fogyatkoztak. A kis madarak rövid életűek… a tucatnyi létszám olvadt, néhány apró jószág hosszasan ott élt a kalitkában, aztán végül az utolsó kis madár, egy barátposzáta egyedül maradt. Egyedül, éveken át. Nagyapám már alig bírt gondoskodni róla, de ő kitartott. Ő is csak gubbasztott a kalitka rácsozatába illesztett ülőboton, akárcsak nagyapám a fotelban. Hangja már elcsitult, röpülni nem bírt, tolla borzassá vált, mintha betegség kínozta volna, pedig csak az öregség borzolta össze. Meg a magány? A barátposzáta valóságos matuzsálem volt már. Nagyapám is szép kort ért meg.
Aztán kórházba került, a barátposzáta pedig borzasan ott gubbasztott a boton. Teltek a hetek, mígnem halálhírét vettük nagyapámnak. Másnap az öreg barátposzátánk a kalitka alján hevert holtan.
Én nem tanultam meg hálót kötni. És nincs barátposzátám.