– Nem akarok félelemben élni! – mondta az asszony megtörten. Penitenciában görnyedt, a saját árnyékától is félt, nem csoda, hogy szabadulni szeretett volna ettől a kereszttől.
– Megértelek – felelt az elöljárója, sovány, aszketikus alkatú férfi, vesékbe látó tekintet, de nyájas kisugárzás. – Mégis, sokan rettegésben élnek. De te légy különb, mint ők!
– Hogyan tegyem? Már gyerekkoromtól fogva kínoznak a félelmek, szorongások, az árnyak, saját kicsinységem. Féltem a sötétben és rettegtem a világosságban, sokat voltam egyedül, de amikor társaságba kényszerültem, az másfajta félelmeket gerjesztett. Rettenetes volt…
– Sose bánd, már túl vagy rajta…
– A gyermekkor rettenetén talán igen. Mellőzöttnek éreztem magam, nem értettem a felnőttek viselkedését – ma már persze több mindent értek, és elfogadom, hogy nem tudtak másként viselkedni, mégis fájt. Aztán rájöttem, hogy amit az ember nem szeret másokban, az idővel beépülhet a saját személyiségébe, és ma azt látom, éppen azokat a mintákat ismétlem, amiket elkerülni szerettem volna. Megfogadtam, én nem úgy élek majd, mint anyám, de az életem egyre jobban hasonlít az övéhez… Nincs szabadulás?
– Szabadulás? Meddig akarod hordozni a terheidet? Nem volt még elég? Hiszen már felnőttél.
– Felnőtt élet?! A mai félelmeimhez képest a gyerekkorom rettenete semmiség… Akkor csak árnyak, ijedtség és félősség kínoztak, most… a bűneim terhe, már tudom, mit nem kellett volna megtennem. Félek, már késő.
– Ettől is félsz? Ne félj, sohasem késő. Egyetlen pillanat elegendő a szabaduláshoz. A hibák, akár a szalma, a víz felszínén úsznak, a mélyben ott az igazgyöngy.
– De milyen mélyen? Meddig még? Korábban csak bűneim voltak, ma démonokkal küzdök…
– Rendben, de mit vársz? Ismered a mondást, a fiatalság ostobaság, a felnőttkor küzdelem, az időskor meg megbánás… vigyázz, ne ilyen életet kovácsolj magadnak. Ne hagyd, hogy a komplexusaid legyőzzenek. A szorongás csak egy gondolati beállítódás.
– Nem annak látom, hanem valós félelemnek.
– Ne aggódj, annyira nem vagy rossz, hogy végképp kiess a kegyelemből. Nem lehet, hogy az alávetettség vagy a nélkülözés miatt gyökereztek meg benned ezek a kényszerképzetek?
– Az összes hibámnál és bűnömnél van egy még fájóbb bajom: nem szeretek élni. A létem egzisztenciális rettenete kínoz.
– Akkor mégsem kisebbrendűségi komplexus ez, inkább felsőbbrendűségi érzés, nem?
– Ezt most újabb bűnömként olvasod a fejemre?
– Nem, de a nagy szenvedés éppúgy nem kiváltság, mint ahogy nem kisebbít az, ha elhanyagoltnak érzed magad. Minden a tudatban csapódik le.
– Ha tudnád, mennyit vájkáltam a tudatalattimban!
– És mire jutottál? A tudatalattiból legföljebb az árnyakat, a titkokat, a félelmeket s a szennyet tudod előbányászni. Olyasmit, amit jobb volna nem bolygatni. Miért nem inkább a tudatfölöttit vizsgálod?
– Tudatfölötti? – csillant fel az asszony szeme.
– Lentről a gyöngébbik, ha nem a roszszabbik énedet szabadítod el, föntről a jobbik énedet szabadítod fel! Azzal találkozhatsz. Azt látom rajtad, szigorú iskolába jártál: a tapasztalat előbb adja a leckét és utóbb a magyarázatot.
– De én nem akarok félelemben élni! – ismételte az asszony.
– Mondtad már, de hajlandó vagy tenni is érte? Ha felismered, hogy az élet egy nagy, isteni álom, akkor könnyebb túljutnod a félelmeiden. A lélek nem fél, az lelkes. Akit te keresel, az téged is keres.