Megérkezni e kicsiny városba, Chartresba jó választásnak tűnik. Már a pályaudvarról látszik a katedrális, egyértelművé téve a tájékozódást. A kis térségen keresztülgázolva ott a katedrális – pazar, lélegzetelállító, lenyűgöző. A főkapu tárva-nyitva hívogat, lehetetlen nem engedni a mágikus vonzerőnek, képtelenség kívül maradni a csodán. Érződik a hatás pompája, a nagyszabású épület lélegzetelállító léptékei, és igen, a páratlan labirintus!
A chartres-i székesegyházban a XIII. század legelejéről való kövezett labirintus (labyrinthe de pavé) kanyarog, ez a legnagyobb, amit valaha is létesítettek egy katedrálisban. Milyen furcsa, a kövek száma az ember magzati fejlődése napjainak számával azonos…
A labirintus egyik célja, hogy zarándoklatra, egy vezeklő ösvény végigjárására buzdítsa az embert. Ezért egyik elnevezése mérföld, mert ha valaki térdepelve járta be, az annyi időt vett igénybe, mintha egy mérföldet sétált volna. Egy másik elnevezése a Jeruzsálemi út, ami utal a földi lét születéstől halálig tartó zarándokútjára, melynek során nemcsak
a Szentföldre, hanem a mennyei Jeruzsálembe kellene eljutni.
A labirintusnak szimbolikus jelentése is van. A lélek benső, isteni útjának külső megjelenítése segítség a lélek emelkedéséhez. Ahogy belép az ember a labirintus kapuján, valójában saját belső útjára lép. Az ösvényt végigkövetve a saját útját járja be, mert a labirintus nem útvesztő. Nem az a célja, hogy az ember eltévedjen, sokkal inkább az, hogy meglelje a kivezető utat. Ehhez el kell jutni a középpontig. A labirintusjárás meghívás egy különös belső utazásra, melynek során a hosszas kanyargó pályát végigkövetve az ember eljut a középpontba. S ennek a középpontnak egyetlen nagy feladata van, hogy az embert szembesítse saját belső zűrzavarainak, félelmeinek, belső sötétségének epicentrumával, s az ott lakó démonaival. Itt, létének legbensőbb mélységében találkozhat saját árnyas oldalával, gyöngébbik énjével, de ez a középpont saját középpontja is. Önmagának, benső világának, létének és lényének legbensőbb fókusza, egyben az isteni lényeggel való kapcsolatteremtés áttörési pontja is. Amikor aztán a legsötétebb mélységbe belevész az ember, akkor kell fennhangon belekiáltania, vagy ki nem mondott szóval belesuttognia e középpontba: Nincs sötétség! Nincsenek démonok! A Gonosz nem létezik!
A labirintus egy másik célja, hogy az ember figyeljen a hangokra, figyeljen a jelekre; hogy hallja a süvöltő szél játékát a gótikus tornyok és pillérek között, s hogy keresse és meg is lelje a tisztaság, megbékélés, tökéletesség lehetőségét.
A labirintus közepén a világosság persze még csak reménység. De a nyári napforduló szent pillanatában a déli fal magas üvegablakán át betűző fénypászma kijelöli a középpontot, a mindenség közepét, s a fény elűzi a sötétséget. Az ember visszatalál önmagához.
Hogy a világosság reménysége valósággá váljon, ahhoz újra útnak kell indulni, ismét végigkövetni a kanyargó ösvényt, de immáron kifelé. Meg kell lelni a labirintusból kivezető helyes utat. S amikor a gondviselés aranyfonalát a kezében tartva bejárja ezt az utat, s kitalál újra a világosságra, akkor valósággá erősödik az előbb még csak remélt gondolat: Nincsen sötétség…
Az ember saját létezésének újjászületett valóságára ér ki a világosságra. Már a befelé vezető első lépésnél ez volt a célja: hogy megtalálja a kivezető utat, hogy kiszabaduljon. Áldás vezeti vissza a külvilágba, immár erősebbként, felismerésekben gazdagabban. A külvilágból be a sötétség mély bugyraiba, majd ismét vissza a fényre… Mintha e gondolatra felfénylene az addig felhőfátyolba bújó Nap, és beragyogná a csodálatos rózsaablakokat. Az arany napfény útján lépj be a fénykapun! Belső út és az emberi élet, útkeresés és megvilágosodás – erről szól Chartres, és erről szól a labirintus.