Egy az Isten… Ki tudná ezt megmagyarázni? Regények és fantáziák születtek erről, filozófia és teológia, mágia és természettudomány igyekszik értelmezni ezt a megmagyarázhatatlant – Egy. Talán Szent Ágoston sejtett meg a legtöbbet erről, aki csak egy törvényt ismert: Szeress, és tégy amit akarsz (dilige et quod vis fac)…
Az ókori és mitikus matematikában nem a zérus a kezdet, hanem az Egy. Logikus, hiszen valamiből vezetik le a létezőket, nem pedig a zérus semmijéből. A Védák szent szava így szól: Egy az Igazság, de a bölcsek sokféleképpen mondják. (Rg-véda 1.164.46.) A jelenségek mögött fölfedezhetőnek tűnik egy láthatatlan, mögöttes rend, egy végső összetartozás. Az egy nem szám, hanem princípium.
Julian Baggini Nagyon rövid bevezetés az ateizmushoz című munkájában kifejti: „A legtöbb ateista igenis hiszi, hogy bár csak egyféle anyag van az univerzumban, s az a fizikai anyag, mégis ebből az „anyagból” lesz a gondolat, a szépség, az érzelem, az erkölcsi értékek – vagyis a jelenségek ama teljes skálája, ami oly gazdaggá teszi az emberi életet.”
Az Egy jelentheti a végső lényeget, azt az egységességet, amely mindent egymáshoz fűz. Ez a végső együvé tartozás,
az egységelv a misztika egyik nagy felismerése, a másik pedig az örökkévalóság. Pedig egy jobb szellemi iskolában e két felismerés nem a záróvizsga témája, hanem a felvételi tárgy: öröklét és egységelv. Létezik-e valami még ezen túl?
Az egységelvet, a mindenség összes elemének együvé tartozását, egy családból való voltát szeretjük, ez a rokonság megmásíthatatlan kötelékével fűz össze bennünket mindennel és mindenkivel. Igen, azzal is, ami nem tetszetős vagy kellemetlen, azzal is, aki ellenséges vagy ártó szándékú. A világon mindenki egy családnak a tagja, még ha ennek a családnak vannak is csellengői. Ezért igaz a krisztusi mondás, hogy amit a legkisebbel teszel, azt velem teszed… Egy igazán harmonikus, tökéletes spirituális szimbiózisban létező közösségben egyetlen résztvevő sikere mindenkinek a sikere, és egyetlen egyed bánata mindenkinek a bánata. Ez az osztozás nagy misztériumát sejteti, mert a megosztott öröm gyarapszik, míg a megosztott bánat csökken.
Az egylényegűség mellett szeretjük az egyediséget is, és nem szeretjük a kizárólagosságot. Szeretjük a saját véleményünket, szeretjük, hogy különbözünk másoktól, hogy egyediek vagyunk, és nincs még egy belőlünk a világon. Talán ebben a hajlandóságunkban is az Egy egyediségét szeretjük?
Az Egynek két vonását hadd említsük meg: az egyetlen végső lényeg szükségképpen ok jellegű, minden erre a lényegre, erre az egyetlen forrásra vezethető vissza. Ez pedig kizárólagosságot jelent, mert semmi sem vezethető vissza valamely más forrásra. Ennek fényében értelmezhetőek az afféle kijelentések, hogy „Egyedül csak az nyer üdvösséget, ki őrajta meditál, benne örvendezik, néki szenteli magát.”
Bármilyen paradoxnak hat, a mindenség egylényegűségével kizárólag a meghasonlottság nem egyeztethető össze. Amikor távol kerül az ember a mindenség forrásától, kiesik az isteni harmóniából, mint mikor az értékes gyűrűből elgurul a drágakő. Az egy közös princípium kötelez az együvé tartozásra, nem enged kivételt.
Ennek a végső lényegnek létezés a természete, azt mondhatjuk róla, hogy az Egy létezés van. A látszólag egyszerű kijelentés mély értelmű: pozitív, igenlő lételméletet jelent. Szükségképpen azt is feltételezi, hogy a létezés múlhatatlan. Ami van, az nem vész el soha, mindig volt, mindig lesz. Az Egy maszkulin, mennyei, áldásos, minden lehetőség forrása, az önmagában létező őslényeg, az abszolútum, a rejtett értelem.
A létezés csodája ismétlődik és sokszorozódik minden pillanatban akkor, hogyha a lét törvényeit tiszteletben tartjuk. Akkor nincs elidegenedés, nincs veszteség, nincs kárhozat. Mert az utolsó csoda is első csodáról árulkodik…