– A fejlődés – szólt a mester – azt jelenti, hogy az ember képes élni saját adottságaival, a lehetőségekkel és a reá szálló áldással. Ezzel már-már emberfölötti síkra jut, ahol az üdv, a lelki boldogság érvényesül, s nincs már sehol az emberi szenvedés. Mennyi rengeteg erőfeszítésbe telik már az első fokozat elérése is? Mégis hajlandóak vagyunk ezt magunk mögött hagyni, mert a legmagasabb szintre törekszünk…
– Bocsásd meg sekélyes és képtelen gondolkodásomat – szólalt meg növendéke –, de jól értem, az emberfölötti szint elérése az emberi szintek magunk mögött hagyását jelenti?
– Nos, az ember szenved, az emberfölötti ember nem szenved – ha ezt a különbséget nézzük, akkor igen, magunk mögött hagyjuk mindazt, ami emberi, ami mulandó.
– Úgy érzem, te minden lehetőséget megadsz ehhez az emelkedéshez: tudást,
áldást, ösztönzést… Én mégis óvakodom. Sőt, félek! Félek magam mögött hagyni az emberi síkot, az emberi természetet, az érzelmeket, sőt magát a szenvedést is. Úgy érzem, van valami rejtett kincse, nagyszerű értéke az emberi létnek, és annak is, hogy érezhetek úgy, mint bármelyik ember, hogy én is átélhetem a szenvedést.
– Nem vitás, az emberlét kiváló lehetőség a fejlődésre. Úgy mondják, még az angyalok is sorban állnak, hogy emberként születhessenek. De ha már megszülettél emberként, miért ne lépnél tovább? Mi köt ide?
– Talán a káprázat akadályoz? Azon töprengek, van-e tényleges értéke az emberi létnek és vele az emberi szenvedésnek? Vagy mindez fölösleges?
– Semmiképpen nem fölösleges, mert az árnyék is szükségszerű velejárója a fénynek. De az is igaz, a földi lét nem végérvényes.
– Mi vár ránk a következő szinten? Emberfölötti szenvedés?
– Ugyan, ne légy kicsinyhitű…
– Vonz, amit mások fejlődését látva tapasztalok, a magasabb, tisztább természet kibontakozása, ez hívogató érzés. Másfelől úgy érzem, ez nem az én asztalom, nem vágyom arra, hogy én is oda jussak. Tetszenek azok, akik már-már emberfölöttiek, lenyűgöz az ő példájuk, de valami itt legbelül nem enged… én szeretnék egyszerű földi halandó maradni!
– Ne aggódj, e küzdelmekkel mindenki szembe kerül. Az akadályok arra valók, hogy legyőzd őket. Nemcsak a csüggedés vagy a kishitűség mondatja ezt veled. Ismerlek, te együttérző vagy. Nem akarsz elmenni mások szenvedése mellett. Sok ember kitűnni szeretne, te inkább belesimulni szeretnél az emberek közegébe…
– Miért vagyok ilyen gyönge?
– A vívódás nem gyöngeség. Nem az tesz naggyá, hogyha nincsenek kétségeid és vívódásaid, vagy ha már mindent tudsz, sokkal inkább az, ha ismered a korlátaidat. Korlátaid fölismerése grandiózus eredmény, sőt ezzel már le is győzted őket. Egy kicsit.
– Lehet, inkább szentimentális vagyok… Vagy csak a ragaszkodásaim kötnek meg? Kérlek, oszlasd el kétségeimet, hadd értsem, hadd érezzem jobban, mit kell tennem!
– Gondviselés… a biztonság érzése roppant fontos, de nem is csupán a biztonság érzése, hanem maga a biztonság. Ezt a kettőt sokan összekeverik. És a biztonság mindig az őszinte lelkekkel van. Ne aggódj, olykor a semmi közepén találod magad, máskor pedig a semmi közepén megleled önmagad.
– Mesterem…
– Csak azt ismételhetem neked, amit mindig minden korok bölcsei is mondtak: „Fontold meg jól, s aztán lépj tovább.” De ha maradni akarsz, úgy is jó.