Mert mi a művészet?

Mert mi a művészet? Évezredek óta próbálkoznak és próbálkozunk mindanynyian a meghatározásával, több, vagy inkább kevesebb sikerrel. Bizonyára nem valami művi dolog. Talán éppen a természet leképezése? A hétköznapi jelenségek felmagasztosítása? Üzenet közvetítése? Valamely szimbólumrendszer működtetése? Vagy egy széteső posztmodern kor fragmentumainak szétszórása?

Művészetnek a hétköznapitól elemelt mágikus világlátás aktusát nevezhetjük, amely többszörös kötődésű. Egyik oldala az alkotó szempontjából szubjektív – ez az önkifejezés és az átlényegülés lehetősége. Fölvetődik a kérdés – van-e még létjogosultsága az önkifejezésnek? Hiszen egy túlbeszélt világban élünk, ahol mindenki kommunikációs platformokban gondolkodik, még akkor is, ha nincs semmi mondanivalója. Az önkifejezésnek akkor van értelme, ha arra valaki kíváncsi. Ez a mágikus világlátásnak, vagy művészetnek az alkotó szempontjából objektív oldala – de a szemlélő, a befogadó szempontjából ez a szubjektivitás! Mondhatjuk, az esztétika az első kvantumjellegű tudomány, amely a szubjektum jelenlétét, az esztétikai élmény befogadójának élményeit is vizsgálta.

A befogadó princípium működését az együttrezgés, a rezonancia elve (szangítelv) határozza meg. Ha két zongora áll egymás mellett, és az egyiken leütünk egy hangot, akkor a másik zongorán is együtt rezonál a megfelelő húr. Ha a művész – aki magasabb hőfokon izzik, mint az átlag – kifejez egy gondolatot vagy érzést, a kellőképpen hangolt befogadóban az ugyanúgy együttrezgést, rezonanciát gerjeszt. Ez azt jelenti, hogy az esztétikum befogadója is magasabb rezonanciaszintre juthat.

Ám a művészetnek kell legyen egy igazi objektivitása, ami a transzcendens dimenzió közegére mutat rá. Így mondhatjuk, az igazi művészet az Isten kebeléből kiszakadt, az ősharmóniától elidegenedett, elárvult embernek nyújt sejtéseket. Rudolf Toppfer (1790-1846) szerint a szép nem más, mint az igaz ragyogása, ez pedig a Transzcendens abszolút lényege. „Az Úr ruháját hordja minden!” – szól az ősi keleti bölcselet, s ha az Isten, vagy Abszolútum fogalmához hozzá tartozik a szépség és szeretet, akkor annak csírái a világ jelenségeiben, a természetben és az emberben is megmutatkoznak. A valódi szép egy és nem sokféle, bár az érzékek éreznek rá és az értelem ismeri fel. Az ember értelmi, erkölcsi és esztétikai tudatossága az Abszolútumban egyesül, s az esztétikai meglátással a Transzcendenshez, mint objektív realitáshoz juthatunk el.

De a művészet mégsem könnyű futam, Buddha szerint a művészet az Abszolút Igazság elfeledésének legbiztosabb módja – nem éppen hízelgő… René Magritte viszont állítja: „A művészet idézi fel a misztériumot, amely nélkül nem létezhetne a világ”.

Akkor hát kreatív erő a művészet? Sokan a művészetet tekintik az egyetlen olyan világnyelvnek, amely nem zavarodott még össze, ami a még mindig érvényes logosz, melyen a természet némasága megszólítja az embert. Ebből fakadóan az ember esztétikai feladata, hogy az egyeditől fölemelkedjen az egyetemeshez. A birtoklás vágyának nincs esztétikai dimenziója, s a titok többet ér a tudásnál, a keresés pedig hasznosabb a birtoklásnál. Hiszen a metafizikai misztérium – aminek a szépségtudomány és a művészet volna a papsága – az emberen túl van. Ezt a természettudomány nem bírja lerombolni, s a szép mindig megmarad a költészet tárgyának. Költészet pedig nem lehetséges misztérium, áldott babonaság nélkül. A szépség isteni titka nem ismer törvényeket, a megismerhetetlenen nyugszik, mégis világmozgató erő: a szép a szeretet alapja. A Szépség és Szeretet találkozása pedig a végső szó a misztériumokban. Indulj a keresésére – és máris eltűnik…