A szabadság tetszetős fogalom. Szabadság, szerelem – e kettő kell nekem! – milyen őszinte, ifjúi lobogás, az ember örök érzelmi és akarati igényeinek lánglelkű megfogalmazása. A szabadság azonban harcba és vereségbe torkollott, a szerelem pedig elmúlásba…
A bölcselet óvatosabban fogalmaz a szabadság ügyében. Az ostoba azt hiszi, szabadságban él, az okos tudja, alig van szabadsága, a bölcs viszont megleli az igazi szabadsághoz vezető keskeny ösvényt. Nos hát, hogyan lássuk a szabadságot?
A szabadság nem szabadosság, sokkal inkább lehetőség és felelősség. Aki szabadságról beszél, az szükségképpen kényszerűségről is beszél, mert a szabadságnak megvannak a maga szabályai.
Úgy tartják, mindenki a káprázat befolyása alatt születik e világra, legyőzve a vágy és a gyűlölet kettősségétől. Éppen ezért e vágyaknak, vagy az akaratnak engedve nem tekinthető szabadnak az
ember, még ha önmaga úgy is hiszi, akkor sem. Az efféle szabadság valójában láthatatlan rabság.
Schopenhauer szerint az akarat a világot mozgató elementáris energia, ezzel szemben a régi görögök szerint a fátum irányítja az események folyását. A fátum a mindenség természetével összhangban álló, legyőzhetetlen isteni törvény, amelynek hatására a jövőbeli történések hozzászövődnek a múlt és jelen történéseihez. A sors fonalát a moirák fonják, akiknek munkájába az istenek sem szólhatnak bele. A sorsjuttató Lakheszisz a múltról beszél és eregeti a szöszt, Klothó, a fonó a jelenről beszél, míg a kérlelhetetlen Atroposz a jövőről, s ő az, aki elvágja a sors fonalát.
Hol van akkor az ember szabadsága? A sorstragédiákban ellenállhatatlan erővel és kíméletlenül érvényesül a végzet. Megmásíthatatlan sorskényszer ez, a dolgok mechanikus kapcsolatának kifejeződése. A fátum ellentéte a gondviselésbe és az emberi szabadságba vetett hit.
A görögök szerint a gondviselés legmagasabb szintje a mindenki számára jótékony legfőbb isteni gondoskodás és akarat, ez az isteni dolgok legjobb és legszebb rendje, egyben a fátum nemzője, mert a fátum a gondviseléshez igazodik, a gondviselés viszont egyáltalán nem a fátum szerint alakul. A másodrendű gondviselés a mennyben lakó istenségek működése, a mindenség működési törvénye s a halandó dolgok rendje, ami a fátummal együtt létezik. Végül a harmadrendű gondviselés, amely benne foglaltatik a fátumban, a földi daimonok működése, akik az emberi cselekedetek őrei és vigyázói – ez a világi törvények rendje.
Nos hát, hol az emberi szabadság? A testi kényszerek, a pszichés szükségletek vagy az érzelmi kiszolgáltatottság mellett – a karma ok-okozati összefüggésrendszeréről vagy a predestinációról nem is beszélve – létezik-e egyáltalán bármiféle szabadság?
Az ember valamiképpen a mindenség sejtje, és a mindenség által rászabott feladatot teljesíti. Az ő kezében van a döntés, hogy mit tesz – tehát létezik szabad akarat, de bárhogy is dönt, épp azzal szolgálja a reá szabott feladatot – vagyis nincs szabad akarat.
Goethe szépen fogalmaz: „Ha az ember a mindenség örökkévalóságán töpreng, más sorsot nem képzelhet el, minthogy a lelkek is részesülnek Isten örömében, mint ővele boldogan együttműködő erők. A teremtés munkája rájuk lesz bízva. Az ember nem más, mint Isten és a természet dialógusa, s ez a párbeszéd más bolygókon minden bizonnyal magasztosabb és fennköltebb természetű.”
Az isteni akarat, pontosabban a kegyelem nem annyira a szabad akarat által, mint inkább magában a szabad akaratban hat az emberben. Ne érd be a káprázattal! Ne a szabadság illúziójában élj, hanem a szabadságban…