Egyszer egy tekintélyes tanítóhoz egy bűvész érkezett. Tanítványai körében fogadta az illusztris vendéget, a nagy hírű illuzionistát. Bevezették a szellős csarnokba, valóságos tömeg vette körül a tanítót, aki megbecsüléssel, vidám hangulatban várta a varázslót. A mindkét részről kötelező tiszteletadás után elhangzott néhány udvarias kérdés, majd kezdetét vette a mutatvány. Előbb egyszerűbb trükköket mutatott a bűvész, csomókat kötött és oldott a kendőkön, karikákat fűzött egybe, aztán amit elkért a közönségtől, eltüntette, majd visszavarázsolta. A csarnok egyik végében ülő vendég kedves személyes tárgyát a csarnok másik végében ülő zsebéből húzta elő… A közönségben volt némi várakozás, mondhatni feszültség: mi jöhet még?
Mikor az üres tálat letakarta a bűvész, kíváncsian várták, mi terem a kendő alatt, s eloldódott a várakozás feszültsége, amikor felröppentek a galambok. Azok szárnyra keltek, a közönség pedig meglepett felkiáltásokkal és hálás tapssal jutalmazta a mutatványokat. A bűvész közelebb lépett a tanítóhoz. Elkért tőle valami apróságot, azt is eltüntette, majd
az egyik növendéktől szerezte vissza. A mester elismerően bólintott, s amikor mókás mutatványok következtek, felfelkacagott. Így történt akkor is, amikor a varázsló még közelebb lépett hozzá, és a gyűrűjét eltüntette, majd a saját zsebéből húzta elő. Persze visszaadta a gyűrűt, de a mester már azt fontolgatta, azzal honorálja vendége mutatványait, hogy nem kéri vissza a gyűrűt. Csak a növendékek érezték feszélyezve magukat, amiért a varázsló a mesterükön mutatta be trükkjeit. A következő mutatványtól még jobban megrökönyödtek: a bűvész mesterük füléből pénzérméket varázsolt elő, egyiket a másik után. Ők dermedten bámultak, szinte szentségtörésnek érezték ezt a mókát, de mesterük felhőtlenül kacagott, élvezte a helyzetet. Aztán egy pillanat alatt megváltozott minden. A mester elkomorult, oda a móka, kacagás, és igen, a varázsló is megérezte a változást, megállt a keze a levegőben.
– Remek mutatványokat láttunk! Igazán szórakoztató. Méltán vagy te nagyhírű varázsló, valóságos illuzionista. De az igazi varázsló én vagyok… – mondta a mester. Némán bámult mindenki. A növendékektől és követőktől ez elvárható, de a bűvész is figyelt, megérezte, most nem ő szerepel.
– Itt vannak ezek az emberek – és a mester körbehordozta tekintetét követőin. – Most kacagnak a mutatványaidon, de amikor eljő az utolsó pillanat, már nem kacag senki. Akkor nem segít a csomó a kendőn, a karika, vagy a galamb. Mutatványaid szórakoztatóak, de nem mentik meg az embert a mulandóságtól. Én nagyobb varázsló vagyok, mint te, mert azt szeretném, hogy a varázslat mögött meglássák a Varázslót!
Majd fennhangon idézett az írásokból:
– „Isten az igazi Mágus, a természet csak káprázat, ami bezárja a lelkeket. Himnusz, rítus, áldozat s fogadalom, a Védák hirdette múlt és jövendő – mindezeket a Mágus teremtette. De a minden forrást uraló egy Istent megértve örök békét nyer az ember.”
A varázsló figyelmesen hallgatott, csakúgy, mint a jelenlévők sokasága.
– Meghúztam a bűvös kört, aki azon belül marad, védve lesz az illúzió minden kísértésétől, végül pedig elnyeri az üdvösséget. A kitartó törekvés és az elkülönülés eredményre vezet. Én nem azt szeretném, hogy élvezzék az elvarázsolt lét trükkjeit, hanem hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljanak a káprázattól…
Döbbenetes erővel hangzottak e szavak, a bűvész is csak állt, immár leeresztett kézzel. Szórakoztatni jött a társaságot, és mégis ő kapta a legtöbbet, a tanítást. Nem bánta, hogy vége a mutatványoknak, nem bánta, hogy nem zúg föl a közönség és elmaradt a taps, hálás volt minden szóért. Meghajtott fővel még közelebb lépett a tanítóhoz, és megérintette ruhájának szegélyét.