A metafizikai tudat hálóján minden összefügg mindennel. Ezért semmi nem marad következmények nélkül, egy finom lenyomata minden cselekedetnek, sőt minden szónak és gondolatnak megmarad, beépül e láthatatlan rendszerbe, és újabb következményeket vált ki.

A mindenség működési törvényszerűségeinek ismerete magas szellemiséget követel. Állandó fókusz, stabil tudatállapot, lényeglátás, kontrollált, a nagy törvényszerűségekkel összecsengő magatartás… Nem kényszerű szabálykövetésről van szó, mert a mindenség nemes eszméje pozitív módon uralja az embert, meghatározza az életét, szabályozza a cselekedeteit. A felelős ember nem érdek, hanem érték alapon dönt és cselekszik. Ez világszemlélet kérdése. Ráadásul a törvényszerűségek föl nem ismerése nem mentesít a következményektől.

A szellemi középpontból másképp látszik a világ, mint egy partikuláris szemszögből, másként lehet berendezni az életet, másként lehet értelmezni a létet.

Az antik világ nagy civilizációi a múltra tekintettek, de micsoda távlatokban! Az ausztrál bennszülöttek 300 000 éves

kultúrájukról beszélnek, Ázsia évezredekben gondolkodik, Európa évszázadokban. Az ókor klasszikus aranycivilizációi a múltból élték a mát, az éppen aktuális jelenük a dicső múlt konzekvens folytatása volt. Ez kevéssé dinamikus társadalmakat eredményezett – de miért is kellett volna dinamikusaknak lenniük? A tradíció, a jogfolytonosság, a rend nem igényelt alapvető változásokat.

A mai nyugati társadalmak a jövőből határozzák meg magukat, a jövőből élnek. Nemcsak abban az értelemben, hogy már felfalták saját jövőjüket, és hitelből élnek, hanem úgy is, hogy egy jobb jövő reményében élnek. Ma még van szenvedés, de holnap már nem lesz. A hatvanas évek prognosztikai kutatásai néhány évtizeden belül ingyenes energiaellátást, minden betegség legyőzését és a 2000-es évek elejére halhatatlanságot ígértek. Aztán jött az olajár robbanás, a vírusfertőzések és: a halál. A fogyasztói társadalmak gyakorlatilag az év közepére fölélik azokat az erőforrásokat, amik egy esztendő alatt termelődnének újra – ez is hitel, soha vissza nem fizethető jövő-fölélés. Ez a határozott hatalmi és kényelmi törekvés erős, dinamikus társadalmakat eredményezett. A mai civilizáció – és benne az ember – mindig elérni akar valamit, amitől majd jobb lesz – de nem lesz jobb.

Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy egyénileg miként viszonyul az ember a múltjához, a jelenéhez és a jövőjéhez, akkor igazán meglepő eredményre jutunk. Az emberek többsége felelőtlenül él, mintha az elmúlás törvénye reá nem vonatkozna. Ez a gondolkodás nem számol a jövővel, nem foglalkozik a múlttal – ami azt jelenti, a jelennel sem törődik igazán. A végső jövő, az elmúlás tagadása, vagy álmodozás és múltgörbítés – sokak számára ez tölti ki a jelent. Egyes emberek múltja olyan képlékeny, hogy a jövőjüket sem lehet kifürkészni.

Cicero szerint aki a múltat nem ismeri, a jelent sem értheti, s a jövőt sem tudja felépíteni. Egy teljesebb világlátás végett egyszerre kell a múltra és a jövőre is tekinteni, bármennyire nem létezik egyik sem. Ne félj a jövőtől, és ne feledd a múltadat. Ha választani lehet, inkább a jövő árnyéka vetődjön rád, semmint a múlté. A múltnak ne a terheit hordozd, hanem a tanulságait. Epikurosz a jövendőről azt mondja: „A jövő nincs teljesen a hatalmunkban, viszont nem áll teljességgel a hatalmunkon kívül.” Az ember alkotó közreműködője a saját sorsának. De a világon minden mulandó – s ez a megállapítás örökérvényűnek tűnik.

Ezért egy szellemi lényeglátással rendelkező ember vagy civilizáció akár viszszafelé, akár előrefelé tekint, mégsem a múltból és nem is a jövőből vezeti le saját létét, hanem az örökkévalóságból. A felsőbb elhívatás a szellemi képlet letükrözése, mert azon a síkon nincs periféria, mindenütt középpont van.