Minden kultúra igyekszik kijelölni a maga középpontját, legyen az egy szent város, egy épület, a kultusz, egy személy vagy egy eszme. Ezekhez képest automatikusan értelmezhető az adott kultúra határzónája is: a várossal szemben a provincia, a kultusszal szemben az eretnekség, a személlyel szemben a hűtlenség, az eszmével szemben a tagadás.

A keleti és nyugati misztikus tradícióban egyaránt megfogalmazódott az Abszolútum, az Isten, vagy a Tudat afféle definíciója, miszerint ennek közepe a mindenütt, határa azonban a sehol sem.

Volt idő, mikor úgy vélték, a Föld áll a világmindenség középpontjában. Ne tartsuk túlságosan idejétmúltnak a geocentrikus világnézetet, mert mégiscsak igaz, hogy a közönséges földi halandó számára önmaga, s szűkebb planétája a világmindenség közepe. Alapvetően helyes az, ha önmagunkból kiindulva vizsgáljuk a világmindenséget – és ez már nem ókori asztronómia kérdése. Ezért a geo-centrikus világkép feltételezi a pozitív értelemben vett ego-centrikus világnézetet, ahol a hiteles önismeret szabja meg önmagunk, a világ, és más lények megismerésének mértékét. Amíg ez a geo/ego-centrikus világszemlélet érvényesült, a klasszikus civilizációk aranykora tartott a földön. És ennek a gondolkodásmódnak egyik csúcsteljesítménye volt a sztoikus filozófia, amely az erkölcsi jóban és a szemlélődésben jelölte meg az emberi élet eszményeit. Ekkor az ember volt a mindenség megismerésének a mértéke, ebben a héroszi korszakban még tényleg a mindenséggel mérhette magát az ember.

Később dogmává csökevényesedett az egészséges archaikus látásmód, s csak nagy nehezen fogadták el a heliocentrikus világképet. A kopernikuszi fordulat a Föld helyett a Napot állította a világ, vagy legalábbis a Naprendszer középpontjába, s ezzel az ember is kibillent saját egyensúlyából. Pedig ha szimbolikusan értelmezzük a Nap-központúságot, akkor ez jelenthetné azt is, hogy az embernek Nap-királlyá kellene válnia, hogy saját univerzuma, az általa megteremtett élet-szférát beragyoghassa. A heliocentrikus paradigmát pedig hamar fölváltotta a mai, gyakorlatilag középpontját vesztett világkép – kozmológiai és morális értelemben egyaránt.

Egy meghatározó, szimbolikus égitest azonban kimaradt a világképek középpontjából – még nem fogalmazták meg a szelenocentrikus paradigmát. És itt nem egzakt kozmogóniai koordinátákról beszélünk, hanem szimbolikus fókuszpontokról. Mi történne, ha a Holdat, a misztérium árnyas, titokzatos képviselőjét állítanánk a mindenség közepébe? Lehetne a szelenocentrikus világnézet az ember előtt álló nagy felfedezés, a szellemi dimenziók feltérképezésének paradigmája? A földrajzi felfedezésekkel a bolygót, az ipari forradalommal a kényelmet, az információs forradalommal az ember figyelmét vettük birtokba, mi maradt hátra? Már csak az ember szellemispirituális dimenzióját kell feltárni, ez az újabb nagy felfedezések kora, a belső világok meghódítása. Ha ez a misztikus Hold jegyében történne… ki tudja milyen távlatok várnak ránk? Meglehet, a szelenocentrikus világnézet új látásmóddal ajándékozná meg az embert, amely a középpontját vesztett világban elidegenedetten csellengőket visszavezetné az eredeti harmónia primordiális ősfókuszába. Az áldozatos lelki munka előkészíti az embert a szelenocentrikus világnézet misztikus látásmódjára, amivel saját benső világtengelyét körbejárva visszatalálhat az isteni teljességbe. Ha a szimbolikus megfogalmazások sűrűjében elveszve érezzük magunkat, lefordítva mindez annyit tesz: áldozatosság, lelki látásmód, meditáció és istenszeretet…