Az idős asszony

Még egyszer ezt a hibát nem követem el – gondolnám, ha valamely ostobaságomba botlom. Az ember okosnak, tanulásra alkalmasnak érzi magát, pedig olyan, mint a kordé a hegyen: nyikorogva halad, amikor kapaszkodik felfelé, lefelé magától is gurul. Az ember is nehezen tanul, de könnyen felejt…

A csodaszép tengerparti település ódon házai közt kanyargó sikátor-hálózatról nehezen tudom eldönteni, hogy labirintus-e vagy útvesztő? Bizonyára ki lehet találni belőle, pedig én most épp elveszni látszom a szövevényében. A szirt fokára épült fellegvárból ereszkedtünk alá, metsző szél szaggatta ruhánkat, szinte lehetetlenné téve a látogatást. Hátunk mögül a szél majd a tengerbe sodort bennünket a szirt fokáról, szemből pedig az ezüsthíd látványa volt mellbevágó. Aranyhíd az a sajátos fénysáv, amit a kelő vagy lenyugvó Nap fénye rajzol a víz színére. De most ezüsthidat vont a tengerre a fátyolos felhőzet mögött homályosan de mégis győzedelmesen derengő Nap…

A sikátor-labirintusban nincs szél, tán a vihar is eltéved a házak közt. Néma minden, egy ajtó sincs nyitva, mintha kihalt volna a labirintus-város. Egyikmásik ház szegletén iránymutató nyilak; az egyiken kettő is: Főtér erre, Főtér amarra… mintha azt sejtetné velem, bármerre is indulok, ugyanoda jutok. Akkor mégsem útvesztő? Vagy éppen ezért az – akárhogy próbálkozzék is az ember, mindenképp a sehová sem vezető zsákutcába fut bele?

De mégsem: végre előbukkan a tekintélyes harangtorony a sikátorok sűrűjéből. A falkerítés kapuja – láss csodát! – nyitva. Ember sehol, álmos macska sütkérezik a napon. A szűk udvarról nyílik a hétszáz éves templom. A városka néma, a környék néma, a bejárat hűvös árnyékában üldögélő idős asszony néma, s én is némán mozdulok beljebb. Miaszszonyunk templom – mi más, ebben az eldugott zugban… A padlózat feketefehér kavicsokkal halszálka mintára kirakva. És rajta az élet jelei: verebek kutatnak a kavicsok réseiben. Ők is némák, azaz illedelmesek. Nem csivitelnek torkuk szakadtából, nem veszekszenek, hanem csak csipegetnek, odébb rebbennek, és halkan súgnak valamit egymásnak.

Az asszony hozzánk lép, és a festmények felé mutat. Keresetlenül kalauzol, s a képek valóban bámulatosak. Az egyik oldal, majd a másik, az ikonok majd megszólalnak. Minden összhangban áll, a padló sávjai, a csipegető verebek, a betűző napfény, és a sötétbe burkolózó ikonok a sarokban.

Néhány mondat után az asszony megtörten de nem kétségbeesetten panaszkodni kezd. „Megözvegyültem, oda a férjem, és nincs megélhetésem…” Szívbemarkoló, amikor köténye alól előhúzza és kiforgatja bugyellárisát. Mindenki ismeri jól, milyen érzés, amikor nem csörög semmi pénz a zsebében. Klasszikus és fájdalmas helyzet.

Mondatát elismételte nekünk, majd rezzenéstelen arccal visszavonul ülőhelyére. Visszaáll a rend, újra mozdulatlanul mered maga elé, mintha festett kép volna az Istenanya és a Megfeszített, a szentek, a kutyafejű gonosz és az elkárhozottakat főző ördögök mellett. Lehet, nem is ehhez a dimenzióhoz tartozik, hanem ünnepnapokon, vagy amikor csak kevesen látják, lelép az ikonokról, vált pár szót a látogatókkal, aztán visszavonul, újra kép lesz belőle?

Az én kezemben gyullad a gyertya, csörren a perselyben az apró pénzérme – és ismét elkövettem ugyanazt a hibát, mint a fügeárus öreggel. El sem hatolt a tudatomig, hogy feladat van, hogy segíthetnék. Néhány nap múlva levélben küldtem egy bankót a templomba, hátha kijavíthatom a hibát. Eljutott-e az aszszonyhoz? Ki tudja? Meglehet Máriácska ült ott a hűvös templom előterében, ő mutatott körbe a freskókra, és ő mondta el rutinszerűen a bánatát. Csak én nem értettem, ki beszél és mit is mond.