Büszkeség előzi meg a bukást. A dekadencia a leépülésnek minősített esete, ami súlyosabb, mint az egyszerű hanyatlás vagy elbutulás. Az előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel, több emberen ismétlőlegesen elkövetett kínzásos rablógyilkosság is súlyosabb, mint a gondatlan veszélyeztetés. A dekadenciában nemcsak a romlás parfümje illatozik bársonyos hullámokban, hanem a keserű és másoknak is ártó hanyatlás.
A civilizációknak három szakasza különböztethető meg: egy dinamikus kibontakozó szakasz, egy hosszasan elnyúló érett szakasz, majd egy viszonylag gyors hanyatlás, de úgy mondják, a nyugati civilizációból csak a második szakasz hiányzik. Az emberi élet pedig hat szakaszon keresztül zajlik: megszületés, növekedés, szaporodás, fennmaradás, hanyatlás és elmúlás. Ügyelj, nehogy e hat közül csak a közbülső négy hiányozzon.
Volt egy római császár, Heliogabalus, akinek számos perverziója mellett sok dekadens játéka közül talán a legijesztőbb az volt, hogy néha a lakomák során annyi virágszirmot szóratott a magasból vendégeire, hogy azok szó szerint belefulladtak a virágokba.
Sokan úgy vélik, az emberiség története egy fejlődés- és sikertörténet, mások éppen ellenkezőleg azt állítják, nem fejlődés- hanem hanyatlástörténet a világ sorsa, s benne az ember csak az elmúlás végett született meg. A véletlen mint világmagyarázat rendkívül kiábrándító.
A vallás – ahogyan azt a kulturális antropológia tanúsítja –, minden emberi társadalom egyetemes és fundamentális vonása, történeti és geográfiai szempontból egyaránt, így hanyatlása a nyugati társadalmakban sajátos, nem jellemző és nem természetes jelenség. Abnormális, mindaddig, amíg észre nem vesszük, hogy nem hiányzik Nyugaton a vallásosság, hanem megváltozott: a Nyugat vallása – azaz értékrendje – ma a materializmus, amely világnézet a történeti vizsgálódás szemszögéből mindig is a civilizációk hanyatlásával volt összefüggésben. (David Heinemann: Sufi Therapy of the Heart, 2003. Sterling Publishers, New-Delhi.)
Márpedig ha eleve minden az elmúlás felé tart, azaz minden a halál szirmaival virágzik, akkor természetszerűleg minden dekadens: a mulandóságba hajlik. Ha ez volna az utolsó napod, miként cselekednél? Még megtennéd az utolsó jótéteményeket, vagy ellenkezőleg felhajtanád életed utolsó pohár borát? Az istenek oltárán füstölőszert áldoznál, vagy az utolsó élvezetekbe vetnéd magad? Szétszórnád kincseidet, vagy az elkerülhetetlen veszteség fölött sírva fakadnál? Emelkedő vagy süllyedő jövőt látnál-e magad előtt, ha egyáltalán látnál jövőt? Ha nem hinnéd a teljességet és az emelkedés lehetőségét, akkor is úgy kellene élned, mintha hinnéd.
A dekadencia jó esetben elegáns, egy danse macabre. A romlás eleganciája, így magán hordozza azt a végzetes pecsétet, ami elől senki el nem szaladhat. Talán menekülés a dekadencia? Az élet előli menekülés? Ugyan az élet drámai, de nem feltétlenül tragikus. A szenvedés, akár testi gyötrelem, akár lelki baj, persze tragikus, olykor azonban komikus elemek is tarkítják az élet nagy játékát. Ne menekülj, legalábbis ne a dekadencia zsákutcájába.
Rossz esetben a dekadencia mocskos és felelőtlen, inkább kifordítja az embert önmagából, s ettől jobb szabadulni. A szabadulás pedig két elv tiszteletben tartásával lehetséges: úgy élj, mintha ez volna az utolsó napod, s úgy cselekedj, mintha az örök életre készülnél.